Experiment Short Films

Most mi van

Egy kissé elhanyagoltam a blogírást mostanság. És ez még valószínűleg így lesz egy darabig. Ünnepek, vizsgaidőszak, plussz éppen egy filmet vágok és elég pepecselős munka. Pláne, hogy nem a megfelelő programokkal dolgozom. Biztos megspórolhatnék egy csomó időt, ha olyan eszközöket használnék, ami a célnak megfelel. De mindigis szerettem a bonyolultabb megoldásokat :) Közben azért ismerkedem az After Effectsel. A youtubeon van egy-két tutorial és jópár hasznos oldal is akad, sőt az Adobék is raktak fel szemléltető videókat.




Alkalom adtán írok majd. Addig is nézzétek az első magyar vlogsorozatot!

Az európai Kill Bill

Talán kissé túlzó a párhuzam a Kill Bill és Az ismeretlen között, de mit tegyek, ez volt az első gondolatom a moziból kifelé jövet, s aztán ettől már nemis tudtam szabadulni. Jól lehet a különbségek sora valószínűleg hosszabb lenne, mint a hasonlóságoké.

Magányos, mindenre elszánt nő felveszi a múltjával a harcot, a bosszú és gyermekének megmentése, megóvása motíválja cselekedeteit. Mindkét film elég erőszakosan (és nemcsak az erőszakos jelenetekben) próbál hatni az érzékeinkre. Éles ellentétek, gyors vágások, erős hanghatások, egyszerű dramaturgia. A Kill Billnél ez nem annyira zavaró, egyrészt mert ironizál, másrészt mert amerikai. Tornatore-re azonban egyik sem mondható el. A durva, nyers hangjai leválnak a film szövetéről, hiába egy durva és nyers világ megidézői. A Visszafordíthatalan semmitmondó brutalitása kapcsán éreztem vmi hasonlót.

A feszültségteli jelenetekben alkalmazott rendszerek is az amarikai egyszerűséget sugározzák. Működnek, de nincs bennük semmi különös. Nem lepődünk meg, s olyan nagyon talán nemis izgulunk. Persze Tarantinonál ez ismét kap azért némi csavart, önreflexivitást, műfaji pikantériát. De a mese szabályainak határát egyikük sem akarja átlépni, a kereteken belül mozognak.



Minkét filmre jellemző a gicsbe hajló szentimentalizmus, de jól tudjuk, hogy ezzel igazán csak a távol-keletiek tudnak jól bánni. Például Kitano. Mindketten kialakítják ugyan a saját szentimentalizmusukat, érzelmességüket, de sajnos a modortól nem jutnak el a stílusig.

A távol-keleti filmek hatása egyértelmű a Kill Bill esetében, nyomokban és nem annyira egyértelműen az Ismeretlenben is megfigyelhető. Több jelenet is Kim Ki-duk filmjeit jutatta eszembe:



A zsigerek, az ösztönök működése és ezzel egybeforrva az elszántság, a tudatosság. A végső célnak minden más alárendelődik, minden eszközként funkcionál. Emberek, tárgyak vagy akár egy szemeteszsák tartalma, minden információt hordoz, minden felhasználható.



Az eddig leírtak talán azt tükrözték, hogy nem különösebben tetszett a film, pedig ez nem igaz, magába szippantott hibáival, hiányosságaival együtt. A karakterek kiválasztása, felépítése profi munka. Érdekes látni, hogy egy klasszikus nyelv hogyan próbálja meg integrálni korunk filmes vonulatait az USA-tól Európán át a Távol-Keletig, a kommersztől a művészfilmekig. Egyátalán lehetséges-e ez az integráció vagy sűrgősen ki kell dobni a régit?

Tornatore a Puszta formalitással (és nem a Cinema Paradisoval) magasra tette a lécet, amit most nem sikerült megugornia.

IMDB
elemzés (kritikustomeg.org)

Analóg vs Digitál

Az alapvető különbség a rögzítés módjában van. Azt gondolom, hogy ennek messzemenő, lényegi következményei vannak. Hogy mit rögzítünk az másodlagos kérdés. Ott természetesen mindkét esetben helye van a véletleneknek.

A digitális képrögzítés a kerekítés elvén működik. Például 0,52-ből 1 lesz, a 0,33-ból pedig nulla. Tehát torzul a valóság, egy matamatikai rendszerhez igazodik. A számítástechnika a kettes számrendszeren alapul. Egy képet – az egyszerűség kedvéért legyen fekete-fehér – a következőképpen jelenít meg. Először is pixelekre bontja. Az egyes pixelek színét az adja, hogy az adott pixel felületén melyik szín dominál, jelen esetben a fekete vagy a fehér? Ha a fekete akkor a szám 1, ha a fehér akkor 0 az értéke.

az eredeti


az analóg


a digitális


Azt hiszem jól érzékelhető a különbség. Természetesen ha nagy a felbontása a digitálisan előállított képnek, a különbség nem ilyen jól vagy egyáltalán nem érzékelhető. Viszont az hogy a különbséget nem érzékeljük, az még nem jelenti azt, hogy nincs is különbség. Az analóg sokkal közvetlenebb viszonyban van az anyagi világgal (kérdés hogy a "szellemi valóság" esetén mi a heléyzet). Természetesen ez esetben is torzul a valóság, de azt gondolom kisebb mértékben és teljesen más módon. A modosulásokat, hibákat, maga a természet, az anyagok, a molekulaszerkezetek, a mozgó atomok rendszere illetve ezek kölcsönhatása hozza létre és nem egy matematikai rendszer szabályai, mint a digitális esetében. Még egy molekulaszerkezet sem teljesen szabályos ellentétben a digitálisan előállított képpel, ami abszolúte az. Vagy fekete vagy fehér, átmenet nincs. De hogy mi mégiscsak úgy érezzük hogy vannak átmenetek, az a szem felbontóképességnek következménye. Ha elég nagy felbontású a kép és ügyesen keverjük a fekete és fehér pixeleket, létrehozhatjuk a szürke különböző árnyalatait (gonduljunk csak a pointilizmusra).

A manipulálhatóság mindkét technika jellemzője, tehát nem gondolom, hogy ez lenne a lényegi különbség, az kétségtelen, hogy a digitális technikai lehetőségei végtelenek ezen a területen, analóg sokkal körülményesebb, nehézkesebb és más jellegű, de ez szintén a rögzítés módjából következik. Ha a két technikát keverjük, talán az a legizgalmasabb (bio-kibernetikus reprodukció).

Szöveghalom

A szakdolgozatomat írom. Ez látszik a mostani bejegyzéseimen :). Lehet hogy ez így nem túl izgalmas :(. De sebaj, nekem tök hasznos játszadozni ezekkel a szövegekkel, segít előrehaladni, gondolatokat formálni. Nemsokára a dolgozatból is feltöltök egy részletet. A témám digitális művészet, azon belül is a külünféle képalkotó technikák. Festészet, foto, film. Ha bármi érdekesbe belefuttok, ami ide kapcsolható, írjatok légyszíves!


A már-már szokásossá váló idézethalom, persze ma sem maradhat el. De ezelőtt még egy pár érdekes szöveg.

David Walsh: Szükségünk van filmre?
Gondolatok a celluloid halálához.

Peter Weibel: Az intelligens kép.
Izgalmas előadás film múltjáról és jövőjéről, a klónkultúráról és a halhatatlanság lehetőségéről.

Tillmann J. A.: Merőleges elmozdulások. Utak a modern művészetben.
Egy korábbi bejegyzésben már idéztem tőle. Stílusa magával ragadó, néha kissé homályos, már-már költői. Ennek köszönhetően szövegei élvezetes elmejátékok táptaljául szolgálnak.

és végül a beígért:

Lev Manovich: A posztmédia esztétika. Krízisben a médium. (részletek)

[...]

A múzeumok, művészeti iskolák, alapítványok és más kulturális intézmények szerkezetét továbbra is az a feltételezés rendszerezi, mely szerint a művészeti gyakorlat takaros elkülönülő halmazokba rendezhető, jóllehet a kultúra aktuális működése ezt már rég nem támasztja alá.

[...]

Míg a modern művészeti rendszer olyan tárgyak forgalmára épült, amelyek vagy egyediek, vagy pedig kis példányszámúak, addig a tömegkultúra egymással azonos másolatok tömeges elosztását gyakorolja, és ezáltal a különböző mechanikus és elektronikus reprodukciós technológiák függvénye.

[...]

A digitális ábrázolásra való áttérés, valamint a médiumok javarészében alkalmazható közönséges szerkesztési eszközök (másolás, beillesztés, morfolás, betoldás, szűrés, stb.) anyagi szinten eltörölték a különbségeket fotográfia és festészet, illetve film és animáció között (az álló- illetve mozgókép birodalmában).


Esztétikai értelemben a Web egy multimédia-dokumentumot (értsd: valamit, ami a szöveg, fotó, videó, grafika és animáció különböző médiumait kombinálja és keveri) emelt az új kommunikációs szabvány szintjére. Ugyanakkor a digitális technológia elősegítette annak a már létező kulturális gyakorlatnak a meghonosodását, amely ugyanazon mű különböző verzióit állította elő különböző médiumok, elosztási hálózatok és hallgatóság számára. És amennyiben valaki ugyanazon mű gyökeresen különböző verzióit állíthatja elő (például interaktív és nem interaktív változat, vagy 35 mm-es film és webes változat) a műtárgy identitása és médiuma közötti hagyományosan erős kötődés megszakad.

[...]

A szöveg befogadását, azt, hogy milyen típusú adatokat tartalmaz, azok miként vannak megszerkesztve, mi mást jelenthetnek, és mit nem, az interfész - amelyen keresztül az olvasó a szöveghez hozzáfér -, szintén alakítja. Továbbá, a konkrét és a metaforikus értelemben felfogható szoftvereszközök teszik lehetővé a szerző és a felhasználó számára a már meglévő kulturális szövegek újraalkotását (remixét)

[...]

Ha ugyanaz az adatfeldolgozó gép egyaránt használható racionális, tudatos folyamatokhoz (például egy számítógépkód előállítása) és a bulizás valós testi élményének előhívására, akkor ez azt jelenti, hogy az adat nem csak a kognitív oldal része. Ha társadalmunkban ugyanaz az adatfolyam mozgatja agyunkat és testünket, az információesztétika végül talán azt is megérti majd, hogy az adat érzelmi aspektusát miként is képzelje el.

2004

A technikai képek hegemóniája. Beszélgetés Vilém Flusserrel. (részletek)

Az automatizálásban engem az bűvöl el, hogy mindazt, ami mechanizálható, a gépek jobban el tudják végezni, mint az ember. Egyenesen rangon aluli olyasvalamit csinálni, amit a gépek is el tudnak végezni. Az "automation" tehát az ember felszabadítása mindaz alól, ami mechanizálható. [...] Az automatizáció azt a problémát veti fel az ember számára, hogy vajon mivégre lettünk szabadok, amikor a mechanizálható tevékenységektől megszabadultunk. [...] közelhozással, mindenekelőtt mások közelhozásával, olyan cselekvési mezők nyílnak meg, amelyek nem mechanizálhatók.

[...]

Nagyon nehéz megmondani, hogy vajon mit veszítünk, s mit nyerünk, amikor a testi jelenlét helyett telejelenléttel van dolgunk. [...] Az egyik leggyakoribb érv, hogy a telejelenlétben nem lehet igazán jól szeretkezni. Az utóbbi időben azonban Kaliforniában végeztek teleorgazmatikus kísérleteket. A teleorgazmus állítólag tovább tart, mint a testi. Ez azért van, mert az orgazmus nem testi, hanem neurofiziológiai élmény. Ha tehát a megfelelő idegvégződéseket táv-ingereljük, az orgazmus tovább tarthat, sőt olyan végtelen lehet, mint a képzelet. Amikor a "tele-" előtagon a közelséget értem, akkor arra gondolok, hogy valami annyira közel hozható, hogy a face to face fölöslegessé válik. Ez lelkesítő, ugyanakkor rémísztő is.

[...]

(Vajon használható-e a telejelenlét máris politikai célzattal?)
Természetesen. Gondoljon csak Izrael és az arab országok szüntelen konfliktusára. Ezt a problémát könnyen meg lehetne oldani: valahol létre kellene hozni Jeruzsálem baudrillard-i értelemben vett tökéletes szimulákrumát - mondjuk Új-Zéland déli szigetén. Bele kellene helyezni egy szimulált Dávid királyt, s a négymillió zsidót - ez nem olyan rettenetesen nagy szám - oda kellene költöztetni. A maorik kevésbé harciasak, mint az arabok, tehát valahogy csak ki lehetne velük jönni. Erre természetesen felhozható az az ellenvetés, hogy a maorik nincsenek egyedül, hanem szorosan összetartoznak a havaiakkal. azoknak meg vannak szenátoraik Washingtonban, s az egész ügy talán méginkább elmérgesedne. De maga a gondolat, hogy Izraelt szimulálni lehetne - nevezzük ezt neocionizmusnak -, számomra mégis jónak tűnik.

[...]

a tömegkommunikáció hordozója többé már nem a szöveg, hanem a kép. Az elit kommunikációja mindenesetre a számkódot részesíti előnyben. [...] A fényképész a történelem mártírja, amennyiben a dolgokat a szüntelen változás folyamából kiemeli, színpadiassá teszi azokat, s ezáltal megtéveszt bennünket. E megtévesztési műveletet a történelem megállítására használják. Ez már önmagában is elég borzalmas. De a képek fordulatot vettek, s a történelem folyama ellen léptek fel. Torlaszgáttá váltak. Most már nem a történelem megörökítéséről van szó, hanem arról, hogy a történelem meg akar örökülni: a történelem képekbe ömlik. Az emberek azért házasodnak meg, hogy lefényképezkedhessenek. Az emberek felmennek a Holdra, hogy az egész a tévében láthatóvá váljék. Az emberek repülőket térítenek el, hogy a médiába kerüljenek. A történelemnek végül is egyetlen értelme van, az, hogy képbe kerüljön. A történelem eszköze a tévé, a tele-vízió. A képek óriási funkcióváltása zajlott le.

[...]

Képzelje csak el, hogy a fotós, aki jelenleg a történelem alatt állva mindent rögzít, egyszer csak a történelem elejére kerül, s a történelem az ő képeiből ered. Mesés példa erre az úgynevezett román forradalom.



Ott a történelem káprázata, ez az éblouissement, ez a hazugság, vagy ha úgy tetszik, művészet - a művészet és a hazugság többé-kevésbé szinonímák - optimális felhasználásra került. A hullákat a halottasházból Temesvár piacterére vitték. A városi színházból statisztákat hívtak, akik a drámai eseményeknek megfelelően sírtak. A megrendezett jelenet végül a titkosrendőrség gaztetteinek bizonyságául a tévé képernyőjére került. Ez nekem nagyon imponált! Gondoljon csak bele: először is a fotográfiát mint mártíriumot találták fel, azután a tévé lett a történelem célja, most pedig a tévé és a szintetikus képek a történelem generátorává váltak.

[...]

az amerikaiak a képek világában veszítették el a vietnami háborút. Ez a háború a győzelem helyett a képekhez vezetett. Az efféle csőd elkerülése végett Irakban korlátok közé szorították a képcsinálókat. Így aztán a tévénézők folyton szörnyen unalmas sivatagi képeket láthattak, melyeken semmi sem történt. Hogy az embereket ébren tartsák és hogy megakadályozzák őket a csatornaváltásban, elhitették velük, hogy a háború kimenetele bizonytalan. Nem vallhatták be, hogy a számítógépek szerint az egész ügy körülbelül hat hét alatt elintéződik. Ez nem lett volna jó műsor. A tévénézőket szinte rákényszerítették, hogy az arabok álláspontjára helyezkedjenek, az ugyanis sokkal érdekesebb volt. Ott emberek ordítása hallatszott: "Sátán!", Franciaországban pedig: "Mitterand, Assassin!". Ott tehát mégiscsak történt valami. De így aztán teljesen hibás kép alakult ki, s az európaiak azt hitték, az öbölháború valódi háború.

[...]

Van Cusanusnak egy könyve, melynek címe De coincidencia Oppositorum (Az ellentétek egységéről), s abban olvashatók a következők: "Az Isten mindentudó lehet, én viszont nem. De azt, hogy egy meg egy az kettő, az Isten sem tudhatja jobban, mint én." Számomra ez a megjegyzés központi jelentőségű. Ezzel nem csak a középkor végét és az újkor kezdetét lehet pontosan kijelölni, hanem mindenekelőtt azt teszi világossá, hogy a betűkód nem képes a tudást megfogalmazni. Másként szólva, kiderül, hogy a világ kimondhatatlan és leírhatatlan, de kiszámítható. A világot ki lehet számítani, de nem lehet róla beszámolni. [...] Ahogy ez a tény mind világosabbá vált, a tanult emberek egyre inkább törekedtek a betűknek a tudományos kommunikációból való kiiktatására. Már az öreg Kant azt mondta, hogy ha egy könyv nem tartalmaz matematikát, dobd el. Ma már a tudományos kommunikáció szinte kizárólag numerikus.

[...]

A következő tehát a helyzetünk: van egy tömeg, amely képeket fogyaszt és passzív. Nyugodtan beszélhetünk egyfajta orális-anális pozícióról. A tömeg képeket zabál, majd rögtön ki is kakálja őket, anélkül, hogy bármit is megőrizne belőlük. És ezek a kimustrált képek azután új képek feedbackjei lesznek. Meglehetősen gusztustalan dologról van szó, s ebben ücsörög az úgynevezett fogyasztói társadalom. [...] Másrészről azonban ott van egy szövevény, egy hálózat, amely csodálatos csomópontokat köt össze reverzibilis huzalok segítségével, olyanokat, melyekben emberi és mesterséges intelligenciák játszanak a számokkal, s olyan képeket programoznak, amelyeket azután a társadalom fog manipulálni. S erről nekünk fogalmunk sincs, mert a kódjaikat nem ismerjük. Ahhoz, hogy e számjátékba bekapcsolódhassunk, rendelkeznünk kell a megfelelő kompetenciával. Vagyis, érteni kell egy kicsit a matematikához, de csupán a differenciálegyenletek ismerete nem elegendő. Tehát egy beavatott elit kezében vagyunk, sokkal inkább, mint a szerzetesek korában.

a teljes szöveg

W. J. T. Mitchell: A műalkotás a bio-kibernetikus reprodukció korszakában (részlet)

Még a háború is, az emberek által megtapasztalt legdrámaibb és legmeghatározóbb történelmi esemény, radikálisan bizonytalan és elmosódó formát ölt napjainkban. Amikor ezt írom, az Egyesült Államok háborúban áll, de egy újfajta, kétértelmű, be nem jelentett háborút vív, amelyben az ellenség nincs sehol, és mégis mindenütt ott van. Behatárolható terület és identitás nélkül, valahol messze Afganisztánban és Irakban lokalizálható, de egyúttal ott van velünk együtt Floridában is, barlangokban és titkos bázisokon rejtőzik, de furgonjával mint helyi lakos nyíltan autózgat a bevásárlóközpontokban, „alvó sejt”, amely pestist és pusztítást terjesztve figyelmeztetés nélkül bármikor életre kelhet. A háború kirobbanását a halál és a tömegpusztítás fájdalmas, zsigeri katasztrófájaként éltük meg, miközben médiaeseményként a fikció és a kétely hullámai kísérték. A katonai konfliktus a kémkedéstől, a diplomáciától és a kommandó-akcióktól a teljes mértékű megelőző háborúig fejlődött. Ez egy frontok és hátország nélküli háború, amely meghatározhatatlan és valószínűleg elérhetetlen célokért folyik. Miközben megalapozza az állandó harckészültség állapotát, amely hozzájárul egy politikai párt, sőt azon belül egy kis frakció, hatalmi konszolidációjához. Ha a fasizmus szót használjuk erre a helyzetre, akkor ez nem is annyira az elkötelezett elnevezésről szól, hanem arról, hogy egy helyzetet valóban nevén nevezzünk.


Miközben a terrorizmust tekintik korunk leghatalmasabb gonoszának, a legnépszerűbb film ma a Matrix, amely egy maroknyi hacker-terroristát állít piedesztálra, akik az egész világgazdasági és politikai rendszer lerombolásán fáradoznak, mivel bosszantja őket az a tény, hogy számítógépek irányítják az emberek életét. Nagyon sajátos időben élünk, amikor egyre hatalmasabb média közvetít egyre több információt egyre több embernek, miközben a „kapcsolat nélküliség” jelensége soha nem volt ilyen drámai jelentőségű. Az amerikai elnökválasztási statisztika széleskörű elégedetlenséget mutat a kormányzó párt gyakorlatilag minden fontosabb politikai álláspontjával szemben, ugyanakkor a vezető továbbra is példátlan népszerűségnek örvend, és pártja egymás után aratja a győzelmeket. Minden tudós csodálkozik a „kapcsolatnélküliségen”, ami megfertőzte az amerikai köztudatot (már ha ennek a kifejezésnek még van egyáltalán értelme), és e „tudat” minden egyes analízise azt sugallja, hogy olyan helyreállíthatatlanul megosztottá vált, mintha az amerikaiak két különböző bolygón élnének.

Walter Benjamin jóslata, miszerint az emberi faj képes lehet arra, hogy „saját pusztulását elsőrangú esztétikai élményként” nézze végig, az apokaliptikus katasztrófa-filmek hosszú sorában vált valóra. [19] A 2001. szeptember 11-én New Yorkból sugárzott felvételeket Hollywood már számtalan alkalommal előrevetítette, és még arra is utalhatunk, hogy a terroristák úgy időzítették a második repülő becsapódását a World Trade Center déli tornyába, hogy várakozásukhoz híven videókamerák százai rögzítették és sugározták szét az eseményt élőben az egész világ felé.

2003. szeptember
teljes szöveg