Cinema Pur

Átalakulóban...

2009-01-02T17:49:00.006+01:00

Több hónapja nem írtam új bejegyzést, mert mindenféle más dologgal foglalkoztam, amikor tehettem blogoltam is azért. Például a radiocoston ill. csináltam néhány új blogot az új munkahelyem ill. egy fotós kurzus számára. Íme:

fotogramatika
lugio tv archívum
dunaszekcsőért teleház

és még két új mozgóképet

A tervem az, hogy a jövőben elsősorban filmes-fotós-képzőművészeti szöveggyűjteményként használom ezt a blogot... de majd elválik...
ennek megfelelően szerkezetileg is átalakítom majd.

2008-11-06T23:49:00.003+01:00

..a mű jelentése sohasem megfejtésében, hanem hatásában jut érvényre..

Beckett
Kafka

..nincs lényegi különbség a narkotikumok által keltett állapot és a misztikus élmények között..

ozu, kiarostami

..a művészet a társadalmi életben fellépő változásokra, új feltételekre, az általuk teremtett feszültségek elviselésére és a problémák nyitott kezelésére készít fel..

Misha Gordin

2008-07-14T22:24:00.001+02:00

Képköznapok 2008 Dunaszekcső - helyszínek és egyebek

2008-06-25T14:47:00.000+02:00

View Larger Map

Tükrök II.

2008-05-14T00:27:00.000+02:00

..Ahogy az ember létezni kezd, úgy kezd mintegy birkózni a sorssal; egész létezése szüntelen élethalálharc azzal az iszonyú erővel, melynek karjaiból nincs menekvés. Szorosan közrefogja ez minden oldalról, és egyetlen pillanatra sem tágít mellőle. [...] Az embernek azonban nemcsak önmagán kívül van szüksége világra, mely tevékenységének hol serkentője, hol elemi közege, hol szerve; az ember önnön lényének középpontjában is gyökeret vert az ellensége, a vele szemben álló természet. Gyakran megállapították már, hogy az emberiség felemás jelenség, kétértelmű keveréke az isteni és az állati elemnek. Jól érezték, hogy az emberiség örök, változhatatlan jellegzetessége, hogy feloldhatatlan ellentmondésokat, feloldhatatlan rejtélyeket egyesít önmagában. [...] Az ember önmaga tiszta valójából és egy idegen lényből álló keverék. Sosem tud teljesen kifogástalan számot vetni a sorssal..

Friedrich Schlegel: A görög költészet tanulmányozásáról, 1795 (részlet)

Tükrök I.

2008-05-12T10:54:00.000+02:00

Életem elért a végsőkig; undorodom a létezsétől, mely ízetlen, sótlan és értelemnélküli. S ha éhesebb lennénk még Pierrot-nál is, akkor sem tudnám lenyelni azt a magyarázatot, amelyet az emberek kínálnak. Az ember az ujját szokta ledugni a talajba, hogy azt megszagolva megtudja milyen a föld, én ujjamat a létezésbe dugom - s nem érzek semmit. Hol vagyok? Mit jelent az: világ? Mit takar ez a szó? Ki csalt bele engem ebbe az egészbe, s hagy itt most megfürödve? Ki vagyok? Hogyan kerültem ebbe a világba, miért nem kérdeztek meg előbb, miért nem tudatták velem korábban az erkölcsöket és szokásokat? Ezzel szemben egyszerűen csak belöktek a sorba, mintha csak egy lélekkufár portékája lennék. Hogyan lettem részese annak a nagy vállalkozásnak, amit valóságnak szokás nevezni? Miért kell ebben résztvevőnek lennem? Miért nem dönthetem el én ezt szabadon? S ha már ez elkerülhetetlen, akkor hol van a vezető, akinél panaszt tehetnék? Ha szabad egy megjegyzést: van ennek egyáltalán vezetője? Hova forduljak hát panaszommal? Hiszen a létezés egy diszkurzió, szabad hát kérnem, hogy elmélkedésemet tárgyalásra bocsássák? Ha a létezést olyannak vesszük, amilyen, nem az lenne a legjobb, ha megtapasztalnánk, hogy milyen is?

Kierkegaard: Az ismétlés, 1843 (részlet)

Képköznapok visszaszámlálás

2008-04-26T13:34:00.000+02:00

Lassan lejár az idei Képköznapok jelentkezési határideje! Még van 5 napod!

Ha részt akarsz venni a táborban:

1. Írd le a ötleted (max. 1 oldal)
2. Töltsd ki a jelentkezési lapot!
3. Küldd el a rendzsaw@gmail.com címre!

Jelentkezési határidő május 1.

részletek

filmek
képek

Helyszínfotók

2008-04-20T11:02:00.000+02:00

Lindával készülünk a Képköznapokra :)

Széljegyzetek az első magyar vlogsorozathoz I.

2008-04-17T11:37:00.000+02:00

Már régóta tervezem, hogy írok az onlysuckers-ről. Valamiért most végre elszántam magam, hogy ezt meg is tegyem. Nem leszek túl hosszú és valószínűleg egy csomó minden kimarad, ami még korábban jutott eszembe a sorozat kapcsán. De majd legfeljebb egy másik posztban kerül majd fel.

Többen is vlogoltak már az onlysuckers előtt, akár sorozatszerűen is. A legfőbb különbség, talán az hogy az onlysuckers egyszerre kötődik a tv-sorozatokhoz és ezzel párhuzamosan az új formához, műfajhoz a vloghoz. Egyfajta szimbiózis ez a hagyományos műfaj és a youtube ill. a videómegosztók világával. Ráadásul itt egy kitalált történetről van szó, ami persze nagyon életszagú, mivel nincs részletesen megírt forgatókönyv, nincsenek megírt jelenetek, csak szituációk vannak felvázolva.

A másik oldalról megközelítve, tulajdonképpen semmi eddigihez sem hasonlít az onlysuckers. Mivel lebontja mind a tv szériák dramaturgiáját, mind a vlogolás jellegzetes elemeit. Mindkettőt felhasználja, de vmi teljesen újat épít fel belőle. A sorozatok mindig úgy vannak felépítve, hogy meg akard nézni a következő epizódot, mindig vmit eltitkolnak, amit csak a következő részből tudhatsz meg. Itt szó sincs ilyesmiről és mégis várod hogy mi lesz. Alig található kapcsolódási pont az egymást követő darabok között. A szereplők, a párkapcsolati téma, a forma közös, de a részek önmagukban is működőképesek. Azt hiszem, ha nem ebben ebben a sorrendben kerültek volna fel, akkor is működnének. Van ugyan valamiféle íve, összefüggésrendszere az egymást követő videóknak, élettöredékeknek, önelemzéseknek, de sem nem a tv-sorozatok, sem nem a vlog sorozatoktól megszokott linearitásban, ok-okozatiságban. Ugrálunk az időben, a terekben, belső világokban. Lenyomatok ezek szűkre szabott világunkról, egy korosztály világáról, gondolkodásmódjáról.

Azt gondolom példanélküli és nagy jelentőségű dologról van szó, hiszen ennyire közvetlenül és hitelesen senki sem szól ma Magyarországon. Amit mégis hiányolok belőle azt talán pont az, ami az előnye is. Arról van szó, hogy nem ás a dolgok mélyére csak bemutatja őket, állapotrajzokat vázol. Hiába elemzik magukat, helyzeteiket a szereplők mégsem sejlenek fel a valódi okok. Viszont pont ezért gondolkodásra ébresztheti a nézőt, hogy magába nézzen, hogy megvizsgálja ő maga hol bújik meg ebben a történetben. Mert hogy mindannyian benne vagyunk az tagadhatatlan. A kamera tükrében nemcsak a szereplők jelennek meg, a néző is magára ismerhet, vagy épp ellenkezőleg vitára, párbeszédre ösztökélhetik a látottak.

Szinopszis

2008-04-04T10:19:00.000+02:00

Munkacím: Napok
Hossz: 15 perc
Kép: fekete-fehér, szélesvásznú (ez még nem biztos)
Helyszín: Régi, öreg ház, kidőlt falakkal, egy domb tetején.
Szereplők: 3 idősebb vagy torz arcú férfi

Kép

Statikus, fotószerű beállítások, az alakokról, akik nem mozognak (a szájuk sem), egy-egy „klasszikus” festményre emlékeztető kompozícióba (nem konkrét kompozíciókra gondolok, csak jellegében, tulajdonságaiban hasonlóra). Tönkrement tárgyak közelije

A statikus beállításokat lehet, hogy ellenpontozni kéne. Arra gondoltam, hogy ezt a természet életteliségével és burjánzásával lehetne. A növények ellepik az emberi környezetet, élőlények mozgása (nyúl, őz, fácán stb.)

Hang

Szagatott, darabos, hangsúlytalan beszédmód, szavak egymásután rendezett sora, hangsúlyok nélkül, mintha kontextusukból kiragadva, önmagukban állnának. A felvétel úgy zajlana, hogy a szereplők nem tudnák milyen szöveget mondanak fel. Csak szavakat kapnának, amik nem lennének mondattá rendezve. Egyenként kellene kimondaniuk. S majd e viszonylag szűkre szabott szókincsből, az utómunka során állítanánk össze a szükséges mondatokat. E mondatok kísérnék a látható képeket.

Történet

A történet csupán ürügy lenne a fenti forma kibontására. (mint ahogy az nálam általában lenni szokott). Valószínűleg egy vagy több Beckett drámán alapulna (egyenlőre még nem találtam meg a megfelelő/ke/t). A történet párbeszédes formában bomlana ki, de mivel a szereplők mozdulatlanok, nem mozog a szájuk sem a szöveg alatt, ezért egymásra reagáló belső monológként is felfogható az, amit „mondanak”.

Női szereplőn még gondolkodom, bár egyre erősebb bennem az érzés, hogy nincs helye ebben a történetben :). Hacsak nem találok vmi lerobbant alkesz nőt, aki már férfimód szétitta magát vagy férfivá itta magát :).

Torzulások

2008-03-24T09:32:00.001+01:00

Masters of Photography

Képköznapok 2008 Dunaszekcső

2008-03-20T17:11:00.000+01:00

...van, volt, lösz... amíg van lösz

GMail Арт

2008-03-02T10:28:00.000+01:00

A napokban kaptam egy érdekes videót. Hogy miket ki nem találnak ezek az oroszok. Ügyes munka meg kell hagyni.

Kísérleti film vagy ars poetica

2008-02-22T09:27:00.000+01:00

Megjelent a Bódy-Jeles konferenciára írt elemzésem az Apertúrában. Kísérleti film vagy ars poetica címen.

Várom a kritikai észrevételeket :)

Redukció és önleleplezés

2008-02-14T14:27:00.000+01:00

Három öreg róka és három film. Melyek különböző módon, de ugyanazokat az utakat járják végig. Greenaway, Lynch és Tarr. Tulse Luper, Inland Empire és a Londoni férfi. A két angolszász mester összevetése talán nem olyan furcsa, akár ha a digitális technikához való vonzalmukra gondolunk vagy a festői látásmód megjelenését vizsgáljuk filmjeikben. De hogy jön ide Tarr és a Londoni férfi. Ez utóbbi - bár nem digitális film (szinte elképzelhetetlen, hogy Tarr ne 35 milire forgasson) - mégis a digitális gondolkodásmód felé közelít sok tekintetben. De mit is értek én azalatt, hogy digitális gondolkodásmód. Tulajdonképpen egy általánosítási eljárásmódot. Azt amikor minden ismétlődő mechanizmusokban rögzítődik. A különbözőségek egy bizonyos szinten lényegtelennné válnak. Ez a történet kapcsán biztos, hogy igaz. Ebben persze semmi furcsa nincsen, hiszen Tarrt egyáltalán nem érdekli a történet. De hogyan jelenik meg a digitalizmus más szinteken, például a képek, a dramaturgia és a vagy éppen a kellékek szintjén? A redukció azt hiszem ezeken a területeken is nagy hangysúlyt kapnak. A színpadszerű kezdőkép irrealitása, a valószerű és a valószerűtlen elemek eklektikája a szereplők játékában. Szinte lehet látni a háttérben a rendezőt, mintha önmagát alakítva mondaná. - Most menj oda... most vedd föl... most dobd el... Minden szereplő mintha utasításokat teljesítene. Kivétel talán a felügyelő. Sőt talán ő a rendező alteregója. Egyszerre magába foglaja mindegyik elemet, az amatőr szereplő valószerű esetlenségét és a színészi alakítás bravúrját, de túl is mutat rajtuk. Lehetetlen, már-már filmen kívüli szereplővé válik.

Ha két szóban össze szeretném foglalni, mik is azok a jegyek, amik e három filmet elsősorban összekapcsolnak akkor a redukciót és az önleleplezést mondanám. Az előbbiről már fentebb esett szó. Maradt az önleleplezés, bár részben ez a redukcióból fakad, annak következménye. Mindhárom film csupaszon mutatja meg az alkotói módszert. Minhárom film egy-egy ars poetica. Már-már az unalomig ismétli, hihetelen erőszakosságal sulykolja a néző fejébe, vedd már észre, értsd már meg végre, hogy hogyan beszélek (és nem azt hogy mit - az lényegtelen, de legalábbis másodlagos). Mindhárom film egy kicsit olyan mint egy-egy kiállítás a rendező képeiből, gondolatvilágából. Persze nem teljes a kép, sok minden kimarad, mint az általában a kiállításokon előfordul.

A kérdés csupán az, hogy ez a redukció és önleleplezés, mond-e vmi újat, vezet-e valahová?

Kissé kapkodva írtam le ezt, de majd még finomítok rajta talán.

írások a Londoni férfiról
Báron György: A londoni asszony
Valuska László: Tarr Béla eljutott a filmezés végéhez
Stőhr Lóránt: Tarr Béla - A londoni férfi

Man Ray a zseni

2008-01-27T02:00:00.000+01:00

Man Ray: Emak-Bakia (1926)

Képi balett

2008-01-25T15:16:00.000+01:00

René Clair: Felvonásköz (1924)

A film történetére (sőt a művészet történetére általában) tekinthetünk úgy is, mint a bejáratott, elfogadott sémák alapján alkotók és az általuk használt kiüresedett nyelvezetet kiforgatni, leleplezni, megújítani kívánók párharcára. Ez utóbbiak szinte mindig is kisebbségben voltak, vannak. Néha azonban kedvezően alakul a helyzet, s egy csöppet nagyobb teret kapnak, mint általában . Ezek a filmtörténet kiemelkedő pillanatai. Majd szép lassan az előbbiek is felfedezik zsenijüket, s szabályokká merevítik újításaikat, megtanítják az új nyelvet (ill. az új nyelv lebutított formáját) a nagyközönségnek is . A képlet persze a valóságban nem ilyen egyszerű. Mindkét terület át és áthatja, inspirálja egymást, hol a szembeszegülés, hol a vérfrissítés stb. szándéka okán. Általánosságban véve talán rendben is van ez így. Ha azonban konkrét helyzeteket vizsgálunk már nem olyan egyértelmű a helyzet. Tarkovszkíj vagy Paradzsanov küzdelmei, megvalósulatlan filmjeik sora vagy Orson Welles megcsonkított művei csak néhány példa arra, mennyire mostohán bánik az üzleti alapokon nyugvó gondolkodásmód vagy éppen a filmművészet területére nyomuló politika e művekkel, művészekkel.

A 20-as évek avantgárd alkotói tulajdonképpen (megint csak nagy általánosságban véve) szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen sok minden a kezükre dolgozott. Sikerült hasznot húzniuk abból a viszonylag széleskörű érdeklődésből, amely a nem kommersz mozi iránt az első világháború utáni Európában megnyilvánult. A fokozott filmkulturális tevékenység Franciaországban megnyitotta az utat a hagyományos kereskedelmi csatornákon kívüli filmgyártás előtt. Az egyre több filmklub és speciális színház stabil vetítőhálózatot biztosított, és ezzel egyrészt megteremtette a független produkciók közegét, másrészt ösztönözte létrejöttüket. Ennek a jótékony együttállásnak köszönhető olyan munkák létrejötte, mint a Gépi balett vagy az Emak Bakia és nem utolsó sorban a Felvonásköz is.

E filmek közös jellemzője, hogy tagadják az elbeszélés addig kialakult konvencionális formáit, ezzel párhuzamosan számos addig nem alkalmazott filmnyelvi lehetőségre is felhívják a figyelmet. Nem titkolt szándékuk, hogy megmutassák azt, ami a film sajátja, ami a filmet megkülönbözteti a többi művészettől. Másképpen szólva az a fajta destrukció, amivel a kor avantgárd filmesei, művészei közelítettek a hagyományos, becsontosodott, kiüresedett kifejezésmódokhoz, a legtöbb esetben nem pusztán az ellenállást, a szembeszegülést jelentette, hanem új utakat és lehetőségeket is nyitott . A kísérletezés, a filmben rejlő művészi kifejezés lehetősége hosszabb-rövidebb időre számos képzőművészt (Man Ray, Duchamp, Léger, Moholy, Dali stb.). ill. egyéb területeken dolgozó alkotókat, írókat, zeneszerzőket stb. is magához vonzott.

A Picabia által rendezett Szünnap c. balettelőadás szünetében vetített Felvonásköz is a különböző művészeti ágak találkozását példázza. Már pusztán a bemutatásának körülményei is kérdéseket vet fel . Egyszerre bizonytalanítja el és fedi fel a filmi kifejezésmód korlátait. Másrészt, - s ez esetben talán ez még fontosabb (de legalábbis a film több szintjét is ez működteti) – a történetmesélés logikai rendjének felborítása, sőt tulajdonképpen a történet száműzése a filmből. Hiába vannak beazonosítható jelenetek, eseménysorok, ívek a filmben, szerepük igencsak bizonytalan, legjobb esetben is valamiféle asszociatív mezőben értelmezhetőek (erre teszek majd kísérletet lentebb például sakktáblás részre vonatkozóan), szabad utat engedve a képzeletnek.

A forma már önmagában is provokatívan hathatott (és talán hat most is) a nézőre, hiszen szinte semmi kapaszkodóval nem szolgál, pláne nem, hogy kézen fogva kísérje, amihez addig szokott. A humor, az irónia folyamatos jelenléte némileg feloldja – vagy éppen megbotránkoztató volta miatt tovább fokozza – a nézőben kialakuló elutasítást az értelmezhetetlen jelenetek láttán. Másrészt néhány jól ismert műfaji elem is támpontul szolgálhatott, mint például az az üldözéses jelenet, amiben a temetési menet az elszabadult halottaskocsi után rohan. Még akkor is, ha ez az abszurd paródia pont a megszokott jegyek ellenében működött.

A provokáció, az elbeszélés ellehetetlenítése a képek szintjén teljesedik ki. A beállítások tartalma, a szereplők viselkedése, mozgása, ruházata, a kamera mozgása, a nyersanyag manipulálása mind ezt szolgálják. A film első jelenete konfrontációk egész sorát sejteti, a néző és a film között. A hagyományos látásmód elleni hadviselés . A kamera felé fordított ágyúcső (mint egy szem), egy bokszkesztyűs kéz a kamera felé üt, hirtelen elhomályosodik a kép, majd egy éjszakai felvétel következik, mintha az ütéstől csillagokat látó néző látását jelenítené meg. Majd azt is láthatjuk, hogy egy „agymosó” ütés után, hogyan kell újra világosságot teremteni a néző fejében. A célba lövéskor a felvevőgép felé fordított puskacső. Majd a „kiszabadított nézői tekintet”, madár képében repül a megmentője vállára. S még szárnyalhatna tovább a képzeletem e különös képek, különös kapcsolódásai nyomán. De talán nem is az a legfontosabb, hogy minden áron jelentést csikarjunk ki a látottakból. Fontosabb talán a kizökkentés gesztusa, vagyis hogy ne hagyjuk, hogy képzeletünk szabad játékát holmi egyezményes szabályok megvezessék. Két kép egymás mellé helyezése mindenképp valamilyen többletjelentést produkál. De, hogy mi ez a többlet, azt nem biztos, hogy a néző szájába kell rágni.

A trükkfelvételek is a nézői látásmód kiszélesítését szolgálják. A film jó néhány lehetőséget használ ezek közül (ezek a megoldások köszönnek majd vissza például Vertovnál vagy Vigonál). A stop trükk – Mélies találmánya a film elején és végén is szerepet kap. A magától mozgó ágyú animáció illetve a szereplők eltűntetése varázs. A kamra dőlésszögének változtatása, fejtetőre állított képek , szokatlan nézőszögek mind e mozgalmas képi balett megjelenítői. Gyorsítás, lassítás, visszajátszás, egymásra fényképezés. Ez utóbbira talán az egyik legérdekesebb példa az az asszociáció sor, ami a következő néhány elemet kapcsolja össze: sakkozó művészek (Man Ray és Duchamp) – sakktábla – városkép – víz – papírhajó. Az én olvasatomban ez a következő jelentéssel telítődik. A sakkozó művészek az istenek, a sakktábla az emberek világa, amit a városkép és a sakktábla egymásra fényképezése jelenít meg. A víz az özönvíz jelölője. A hajón a megtisztult élet és művészet suhan tova. Nyilvánvaló, hogy ez az értelmezés nincs egyértelműen a filmbe kódolva, sőt. (de erről fentebb már esett szó). Mégis minden újranézéssel világosodni látszik a kép. Történetté formálódik. De sehogy sem tudom eldönteni, hogy én szűkítem magam történetbe, vagy a film teszi ezt tulajdonképpen az első pillanattól fogva velem. Megjegyzem ez utóbbi ellene szólna az alkotók szándékának.

A film minden eleme a dramaturgia, az ismétlődő csomópontok alkotta asszociatív mező, a kamerahasználat (képi kompozíció, kamaramozgások), a ritmus, a vágás ill. a nyersanyag manipulálásának lehetőségei mind-mind a nézői tekintet megtáncoltatását szolgálják. René Clair második filmje a Felvonásköz előjátéka csupán egy kiteljesedő életműnek. S bár hamar eltávolodik a „tiszta film” irányzatától és a történetmesélés felé fordul, a költői fogalmazásmód és az irónia használata szinte mindegyik filmjében alapvető fontosságú.

Felhasznált irodalom

White, Mimi: Két francia dadaista film: Felvonásköz és Emak Bakia. Metropolis 2000/3
Elsaesser, Thomas: Dada/Film? Metropolis 2003/3
Gregor, Ulrich – Patalas, Enno: A film világtörténete. Gondolat, Bp. 1966. 84-98. o.
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig. Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben. Filmvilág, 1980/6 2-7.

Iraaaaan....

2008-01-18T21:30:00.000+01:00

Hossein Alizadeh

Psycho blog

2008-01-17T15:46:00.000+01:00

Eredetileg a blogírást - több egyéb motiváló tényező mellett (Az első) - azért kezdtem el, hogy minden nap írjak vmit (Bloghatás), hogy gyakoroljam az írást, hogy megtanuljam magam szavakkal is kifejezni. Ehhez képest lassan már csak hetente egy-két bejegyzést töltök fel, az is többnyire nem saját iromány. Lehet, hogy ez most már így lesz? Nem tudom... Szeretnék írni, szeretném erőltetni is akár az írást! Nem várva semmiféle ihletettségre, ösztönzőerőre, benyomásra - jön az magától úgy is - pusztán szavakká formálni a gondolataimat, bármiről legyen is szó. Még ha semmi sincs,.. akkor is... írni, írni, írni :) ... Minden nap, valamit... Ritmusban lenni... szükségem van a rendszerre, rendszerességre... az átlátható struktúrákra úgy, mint a káoszra... az érzékiségre és a rációra... építeni és rombolni... elrontani és megjavítani... bemocskolni és megtisztítani

Marcus Aurelius: Elmélkedések (részlet)

2008-01-17T15:39:00.000+01:00

Ember, polgára voltál ennek a nagy városnak! Mit számít neked, öt évig-e vagy háromig? Ami a törvények szerint van, az mindenki számára méltányos! Miért rettegsz hát, ha ebből a városból elküld téged - nem valami zsarnok, nem valami igazságtalan bíró, hanem, ami annak idején ide bevezetett, maga a természet, mint ahogyan a színészt ugyanaz a játékrendező praetor bocsátja el a színpadról, aki felfogadta. - De én nem játszottam végig az öt felvonást, csak hármat!
Mondasz valamit! Csakhogy az életben már három felvonás is egész dráma. A befejezést az határozza meg, aki valamikor részeid összetalálkozását intézte, most pedig a fölbomlás okozója. Te magad mindkettőben ártatlan vagy. Távozz hát békében; mert az is békés szándékú, aki téged elbocsát.

Marcus Aurelius: Elmélkedések XII. könyv 36.

Stan Brakhage

2008-01-05T18:35:00.000+01:00

... a hollywoodi film, sőt, a perspektivikus ábrázolás egész hagyománya, olyan erőteljesen természetellenes látásmóddal rendelkezik, hogy a nyugati kultúrák tagjai a rendelkezésükre álló látható világ szánalmasan kicsiny tartományát "látják" csupán. Így Brakhage filmjének célja az eddig láthatatlan jelenségek – mint a szemkáprázás, a csukott szemmel látás és a hipnagóg képek – egy részének ábrázolása. (idézet forrása)

Experiment Short Films

2007-12-27T15:39:00.000+01:00

Most mi van

2007-12-25T20:15:00.000+01:00

Egy kissé elhanyagoltam a blogírást mostanság. És ez még valószínűleg így lesz egy darabig. Ünnepek, vizsgaidőszak, plussz éppen egy filmet vágok és elég pepecselős munka. Pláne, hogy nem a megfelelő programokkal dolgozom. Biztos megspórolhatnék egy csomó időt, ha olyan eszközöket használnék, ami a célnak megfelel. De mindigis szerettem a bonyolultabb megoldásokat :) Közben azért ismerkedem az After Effectsel. A youtubeon van egy-két tutorial és jópár hasznos oldal is akad, sőt az Adobék is raktak fel szemléltető videókat.

Alkalom adtán írok majd. Addig is nézzétek az első magyar vlogsorozatot!

Az európai Kill Bill

2007-12-17T09:42:00.000+01:00

Talán kissé túlzó a párhuzam a Kill Bill és Az ismeretlen között, de mit tegyek, ez volt az első gondolatom a moziból kifelé jövet, s aztán ettől már nemis tudtam szabadulni. Jól lehet a különbségek sora valószínűleg hosszabb lenne, mint a hasonlóságoké.

Magányos, mindenre elszánt nő felveszi a múltjával a harcot, a bosszú és gyermekének megmentése, megóvása motíválja cselekedeteit. Mindkét film elég erőszakosan (és nemcsak az erőszakos jelenetekben) próbál hatni az érzékeinkre. Éles ellentétek, gyors vágások, erős hanghatások, egyszerű dramaturgia. A Kill Billnél ez nem annyira zavaró, egyrészt mert ironizál, másrészt mert amerikai. Tornatore-re azonban egyik sem mondható el. A durva, nyers hangjai leválnak a film szövetéről, hiába egy durva és nyers világ megidézői. A Visszafordíthatalan semmitmondó brutalitása kapcsán éreztem vmi hasonlót.

A feszültségteli jelenetekben alkalmazott rendszerek is az amarikai egyszerűséget sugározzák. Működnek, de nincs bennük semmi különös. Nem lepődünk meg, s olyan nagyon talán nemis izgulunk. Persze Tarantinonál ez ismét kap azért némi csavart, önreflexivitást, műfaji pikantériát. De a mese szabályainak határát egyikük sem akarja átlépni, a kereteken belül mozognak.

Minkét filmre jellemző a gicsbe hajló szentimentalizmus, de jól tudjuk, hogy ezzel igazán csak a távol-keletiek tudnak jól bánni. Például Kitano. Mindketten kialakítják ugyan a saját szentimentalizmusukat, érzelmességüket, de sajnos a modortól nem jutnak el a stílusig.

A távol-keleti filmek hatása egyértelmű a Kill Bill esetében, nyomokban és nem annyira egyértelműen az Ismeretlenben is megfigyelhető. Több jelenet is Kim Ki-duk filmjeit jutatta eszembe:

A zsigerek, az ösztönök működése és ezzel egybeforrva az elszántság, a tudatosság. A végső célnak minden más alárendelődik, minden eszközként funkcionál. Emberek, tárgyak vagy akár egy szemeteszsák tartalma, minden információt hordoz, minden felhasználható.

Az eddig leírtak talán azt tükrözték, hogy nem különösebben tetszett a film, pedig ez nem igaz, magába szippantott hibáival, hiányosságaival együtt. A karakterek kiválasztása, felépítése profi munka. Érdekes látni, hogy egy klasszikus nyelv hogyan próbálja meg integrálni korunk filmes vonulatait az USA-tól Európán át a Távol-Keletig, a kommersztől a művészfilmekig. Egyátalán lehetséges-e ez az integráció vagy sűrgősen ki kell dobni a régit?

Tornatore a Puszta formalitással (és nem a Cinema Paradisoval) magasra tette a lécet, amit most nem sikerült megugornia.

IMDB
elemzés (kritikustomeg.org)

Analóg vs Digitál

2007-12-09T19:57:00.000+01:00

Az alapvető különbség a rögzítés módjában van. Azt gondolom, hogy ennek messzemenő, lényegi következményei vannak. Hogy mit rögzítünk az másodlagos kérdés. Ott természetesen mindkét esetben helye van a véletleneknek.

A digitális képrögzítés a kerekítés elvén működik. Például 0,52-ből 1 lesz, a 0,33-ból pedig nulla. Tehát torzul a valóság, egy matamatikai rendszerhez igazodik. A számítástechnika a kettes számrendszeren alapul. Egy képet – az egyszerűség kedvéért legyen fekete-fehér – a következőképpen jelenít meg. Először is pixelekre bontja. Az egyes pixelek színét az adja, hogy az adott pixel felületén melyik szín dominál, jelen esetben a fekete vagy a fehér? Ha a fekete akkor a szám 1, ha a fehér akkor 0 az értéke.

az eredeti

az analóg

a digitális

Azt hiszem jól érzékelhető a különbség. Természetesen ha nagy a felbontása a digitálisan előállított képnek, a különbség nem ilyen jól vagy egyáltalán nem érzékelhető. Viszont az hogy a különbséget nem érzékeljük, az még nem jelenti azt, hogy nincs is különbség. Az analóg sokkal közvetlenebb viszonyban van az anyagi világgal (kérdés hogy a "szellemi valóság" esetén mi a heléyzet). Természetesen ez esetben is torzul a valóság, de azt gondolom kisebb mértékben és teljesen más módon. A modosulásokat, hibákat, maga a természet, az anyagok, a molekulaszerkezetek, a mozgó atomok rendszere illetve ezek kölcsönhatása hozza létre és nem egy matematikai rendszer szabályai, mint a digitális esetében. Még egy molekulaszerkezet sem teljesen szabályos ellentétben a digitálisan előállított képpel, ami abszolúte az. Vagy fekete vagy fehér, átmenet nincs. De hogy mi mégiscsak úgy érezzük hogy vannak átmenetek, az a szem felbontóképességnek következménye. Ha elég nagy felbontású a kép és ügyesen keverjük a fekete és fehér pixeleket, létrehozhatjuk a szürke különböző árnyalatait (gonduljunk csak a pointilizmusra).

A manipulálhatóság mindkét technika jellemzője, tehát nem gondolom, hogy ez lenne a lényegi különbség, az kétségtelen, hogy a digitális technikai lehetőségei végtelenek ezen a területen, analóg sokkal körülményesebb, nehézkesebb és más jellegű, de ez szintén a rögzítés módjából következik. Ha a két technikát keverjük, talán az a legizgalmasabb (bio-kibernetikus reprodukció).

Szöveghalom

2007-12-08T16:14:00.000+01:00

A szakdolgozatomat írom. Ez látszik a mostani bejegyzéseimen :). Lehet hogy ez így nem túl izgalmas :(. De sebaj, nekem tök hasznos játszadozni ezekkel a szövegekkel, segít előrehaladni, gondolatokat formálni. Nemsokára a dolgozatból is feltöltök egy részletet. A témám digitális művészet, azon belül is a külünféle képalkotó technikák. Festészet, foto, film. Ha bármi érdekesbe belefuttok, ami ide kapcsolható, írjatok légyszíves!

A már-már szokásossá váló idézethalom, persze ma sem maradhat el. De ezelőtt még egy pár érdekes szöveg.

David Walsh: Szükségünk van filmre?
Gondolatok a celluloid halálához.

Peter Weibel: Az intelligens kép.
Izgalmas előadás film múltjáról és jövőjéről, a klónkultúráról és a halhatatlanság lehetőségéről.

Tillmann J. A.: Merőleges elmozdulások. Utak a modern művészetben.
Egy korábbi bejegyzésben már idéztem tőle. Stílusa magával ragadó, néha kissé homályos, már-már költői. Ennek köszönhetően szövegei élvezetes elmejátékok táptaljául szolgálnak.

és végül a beígért:

Lev Manovich: A posztmédia esztétika. Krízisben a médium. (részletek)

[...]

A múzeumok, művészeti iskolák, alapítványok és más kulturális intézmények szerkezetét továbbra is az a feltételezés rendszerezi, mely szerint a művészeti gyakorlat takaros elkülönülő halmazokba rendezhető, jóllehet a kultúra aktuális működése ezt már rég nem támasztja alá.

[...]

Míg a modern művészeti rendszer olyan tárgyak forgalmára épült, amelyek vagy egyediek, vagy pedig kis példányszámúak, addig a tömegkultúra egymással azonos másolatok tömeges elosztását gyakorolja, és ezáltal a különböző mechanikus és elektronikus reprodukciós technológiák függvénye.

[...]

A digitális ábrázolásra való áttérés, valamint a médiumok javarészében alkalmazható közönséges szerkesztési eszközök (másolás, beillesztés, morfolás, betoldás, szűrés, stb.) anyagi szinten eltörölték a különbségeket fotográfia és festészet, illetve film és animáció között (az álló- illetve mozgókép birodalmában).

Esztétikai értelemben a Web egy multimédia-dokumentumot (értsd: valamit, ami a szöveg, fotó, videó, grafika és animáció különböző médiumait kombinálja és keveri) emelt az új kommunikációs szabvány szintjére. Ugyanakkor a digitális technológia elősegítette annak a már létező kulturális gyakorlatnak a meghonosodását, amely ugyanazon mű különböző verzióit állította elő különböző médiumok, elosztási hálózatok és hallgatóság számára. És amennyiben valaki ugyanazon mű gyökeresen különböző verzióit állíthatja elő (például interaktív és nem interaktív változat, vagy 35 mm-es film és webes változat) a műtárgy identitása és médiuma közötti hagyományosan erős kötődés megszakad.

[...]

A szöveg befogadását, azt, hogy milyen típusú adatokat tartalmaz, azok miként vannak megszerkesztve, mi mást jelenthetnek, és mit nem, az interfész - amelyen keresztül az olvasó a szöveghez hozzáfér -, szintén alakítja. Továbbá, a konkrét és a metaforikus értelemben felfogható szoftvereszközök teszik lehetővé a szerző és a felhasználó számára a már meglévő kulturális szövegek újraalkotását (remixét)

[...]

Ha ugyanaz az adatfeldolgozó gép egyaránt használható racionális, tudatos folyamatokhoz (például egy számítógépkód előállítása) és a bulizás valós testi élményének előhívására, akkor ez azt jelenti, hogy az adat nem csak a kognitív oldal része. Ha társadalmunkban ugyanaz az adatfolyam mozgatja agyunkat és testünket, az információesztétika végül talán azt is megérti majd, hogy az adat érzelmi aspektusát miként is képzelje el.

2004

A technikai képek hegemóniája. Beszélgetés Vilém Flusserrel. (részletek)

2007-12-05T17:18:00.000+01:00

Az automatizálásban engem az bűvöl el, hogy mindazt, ami mechanizálható, a gépek jobban el tudják végezni, mint az ember. Egyenesen rangon aluli olyasvalamit csinálni, amit a gépek is el tudnak végezni. Az "automation" tehát az ember felszabadítása mindaz alól, ami mechanizálható. [...] Az automatizáció azt a problémát veti fel az ember számára, hogy vajon mivégre lettünk szabadok, amikor a mechanizálható tevékenységektől megszabadultunk. [...] közelhozással, mindenekelőtt mások közelhozásával, olyan cselekvési mezők nyílnak meg, amelyek nem mechanizálhatók.

[...]

Nagyon nehéz megmondani, hogy vajon mit veszítünk, s mit nyerünk, amikor a testi jelenlét helyett telejelenléttel van dolgunk. [...] Az egyik leggyakoribb érv, hogy a telejelenlétben nem lehet igazán jól szeretkezni. Az utóbbi időben azonban Kaliforniában végeztek teleorgazmatikus kísérleteket. A teleorgazmus állítólag tovább tart, mint a testi. Ez azért van, mert az orgazmus nem testi, hanem neurofiziológiai élmény. Ha tehát a megfelelő idegvégződéseket táv-ingereljük, az orgazmus tovább tarthat, sőt olyan végtelen lehet, mint a képzelet. Amikor a "tele-" előtagon a közelséget értem, akkor arra gondolok, hogy valami annyira közel hozható, hogy a face to face fölöslegessé válik. Ez lelkesítő, ugyanakkor rémísztő is.

[...]

(Vajon használható-e a telejelenlét máris politikai célzattal?)
Természetesen. Gondoljon csak Izrael és az arab országok szüntelen konfliktusára. Ezt a problémát könnyen meg lehetne oldani: valahol létre kellene hozni Jeruzsálem baudrillard-i értelemben vett tökéletes szimulákrumát - mondjuk Új-Zéland déli szigetén. Bele kellene helyezni egy szimulált Dávid királyt, s a négymillió zsidót - ez nem olyan rettenetesen nagy szám - oda kellene költöztetni. A maorik kevésbé harciasak, mint az arabok, tehát valahogy csak ki lehetne velük jönni. Erre természetesen felhozható az az ellenvetés, hogy a maorik nincsenek egyedül, hanem szorosan összetartoznak a havaiakkal. azoknak meg vannak szenátoraik Washingtonban, s az egész ügy talán méginkább elmérgesedne. De maga a gondolat, hogy Izraelt szimulálni lehetne - nevezzük ezt neocionizmusnak -, számomra mégis jónak tűnik.

[...]

a tömegkommunikáció hordozója többé már nem a szöveg, hanem a kép. Az elit kommunikációja mindenesetre a számkódot részesíti előnyben. [...] A fényképész a történelem mártírja, amennyiben a dolgokat a szüntelen változás folyamából kiemeli, színpadiassá teszi azokat, s ezáltal megtéveszt bennünket. E megtévesztési műveletet a történelem megállítására használják. Ez már önmagában is elég borzalmas. De a képek fordulatot vettek, s a történelem folyama ellen léptek fel. Torlaszgáttá váltak. Most már nem a történelem megörökítéséről van szó, hanem arról, hogy a történelem meg akar örökülni: a történelem képekbe ömlik. Az emberek azért házasodnak meg, hogy lefényképezkedhessenek. Az emberek felmennek a Holdra, hogy az egész a tévében láthatóvá váljék. Az emberek repülőket térítenek el, hogy a médiába kerüljenek. A történelemnek végül is egyetlen értelme van, az, hogy képbe kerüljön. A történelem eszköze a tévé, a tele-vízió. A képek óriási funkcióváltása zajlott le.

[...]

Képzelje csak el, hogy a fotós, aki jelenleg a történelem alatt állva mindent rögzít, egyszer csak a történelem elejére kerül, s a történelem az ő képeiből ered. Mesés példa erre az úgynevezett román forradalom.

Ott a történelem káprázata, ez az éblouissement, ez a hazugság, vagy ha úgy tetszik, művészet - a művészet és a hazugság többé-kevésbé szinonímák - optimális felhasználásra került. A hullákat a halottasházból Temesvár piacterére vitték. A városi színházból statisztákat hívtak, akik a drámai eseményeknek megfelelően sírtak. A megrendezett jelenet végül a titkosrendőrség gaztetteinek bizonyságául a tévé képernyőjére került. Ez nekem nagyon imponált! Gondoljon csak bele: először is a fotográfiát mint mártíriumot találták fel, azután a tévé lett a történelem célja, most pedig a tévé és a szintetikus képek a történelem generátorává váltak.

[...]

az amerikaiak a képek világában veszítették el a vietnami háborút. Ez a háború a győzelem helyett a képekhez vezetett. Az efféle csőd elkerülése végett Irakban korlátok közé szorították a képcsinálókat. Így aztán a tévénézők folyton szörnyen unalmas sivatagi képeket láthattak, melyeken semmi sem történt. Hogy az embereket ébren tartsák és hogy megakadályozzák őket a csatornaváltásban, elhitették velük, hogy a háború kimenetele bizonytalan. Nem vallhatták be, hogy a számítógépek szerint az egész ügy körülbelül hat hét alatt elintéződik. Ez nem lett volna jó műsor. A tévénézőket szinte rákényszerítették, hogy az arabok álláspontjára helyezkedjenek, az ugyanis sokkal érdekesebb volt. Ott emberek ordítása hallatszott: "Sátán!", Franciaországban pedig: "Mitterand, Assassin!". Ott tehát mégiscsak történt valami. De így aztán teljesen hibás kép alakult ki, s az európaiak azt hitték, az öbölháború valódi háború.

[...]

Van Cusanusnak egy könyve, melynek címe De coincidencia Oppositorum (Az ellentétek egységéről), s abban olvashatók a következők: "Az Isten mindentudó lehet, én viszont nem. De azt, hogy egy meg egy az kettő, az Isten sem tudhatja jobban, mint én." Számomra ez a megjegyzés központi jelentőségű. Ezzel nem csak a középkor végét és az újkor kezdetét lehet pontosan kijelölni, hanem mindenekelőtt azt teszi világossá, hogy a betűkód nem képes a tudást megfogalmazni. Másként szólva, kiderül, hogy a világ kimondhatatlan és leírhatatlan, de kiszámítható. A világot ki lehet számítani, de nem lehet róla beszámolni. [...] Ahogy ez a tény mind világosabbá vált, a tanult emberek egyre inkább törekedtek a betűknek a tudományos kommunikációból való kiiktatására. Már az öreg Kant azt mondta, hogy ha egy könyv nem tartalmaz matematikát, dobd el. Ma már a tudományos kommunikáció szinte kizárólag numerikus.

[...]

A következő tehát a helyzetünk: van egy tömeg, amely képeket fogyaszt és passzív. Nyugodtan beszélhetünk egyfajta orális-anális pozícióról. A tömeg képeket zabál, majd rögtön ki is kakálja őket, anélkül, hogy bármit is megőrizne belőlük. És ezek a kimustrált képek azután új képek feedbackjei lesznek. Meglehetősen gusztustalan dologról van szó, s ebben ücsörög az úgynevezett fogyasztói társadalom. [...] Másrészről azonban ott van egy szövevény, egy hálózat, amely csodálatos csomópontokat köt össze reverzibilis huzalok segítségével, olyanokat, melyekben emberi és mesterséges intelligenciák játszanak a számokkal, s olyan képeket programoznak, amelyeket azután a társadalom fog manipulálni. S erről nekünk fogalmunk sincs, mert a kódjaikat nem ismerjük. Ahhoz, hogy e számjátékba bekapcsolódhassunk, rendelkeznünk kell a megfelelő kompetenciával. Vagyis, érteni kell egy kicsit a matematikához, de csupán a differenciálegyenletek ismerete nem elegendő. Tehát egy beavatott elit kezében vagyunk, sokkal inkább, mint a szerzetesek korában.

a teljes szöveg

W. J. T. Mitchell: A műalkotás a bio-kibernetikus reprodukció korszakában (részlet)

2007-12-03T18:35:00.000+01:00

Még a háború is, az emberek által megtapasztalt legdrámaibb és legmeghatározóbb történelmi esemény, radikálisan bizonytalan és elmosódó formát ölt napjainkban. Amikor ezt írom, az Egyesült Államok háborúban áll, de egy újfajta, kétértelmű, be nem jelentett háborút vív, amelyben az ellenség nincs sehol, és mégis mindenütt ott van. Behatárolható terület és identitás nélkül, valahol messze Afganisztánban és Irakban lokalizálható, de egyúttal ott van velünk együtt Floridában is, barlangokban és titkos bázisokon rejtőzik, de furgonjával mint helyi lakos nyíltan autózgat a bevásárlóközpontokban, „alvó sejt”, amely pestist és pusztítást terjesztve figyelmeztetés nélkül bármikor életre kelhet. A háború kirobbanását a halál és a tömegpusztítás fájdalmas, zsigeri katasztrófájaként éltük meg, miközben médiaeseményként a fikció és a kétely hullámai kísérték. A katonai konfliktus a kémkedéstől, a diplomáciától és a kommandó-akcióktól a teljes mértékű megelőző háborúig fejlődött. Ez egy frontok és hátország nélküli háború, amely meghatározhatatlan és valószínűleg elérhetetlen célokért folyik. Miközben megalapozza az állandó harckészültség állapotát, amely hozzájárul egy politikai párt, sőt azon belül egy kis frakció, hatalmi konszolidációjához. Ha a fasizmus szót használjuk erre a helyzetre, akkor ez nem is annyira az elkötelezett elnevezésről szól, hanem arról, hogy egy helyzetet valóban nevén nevezzünk.

Miközben a terrorizmust tekintik korunk leghatalmasabb gonoszának, a legnépszerűbb film ma a Matrix, amely egy maroknyi hacker-terroristát állít piedesztálra, akik az egész világgazdasági és politikai rendszer lerombolásán fáradoznak, mivel bosszantja őket az a tény, hogy számítógépek irányítják az emberek életét. Nagyon sajátos időben élünk, amikor egyre hatalmasabb média közvetít egyre több információt egyre több embernek, miközben a „kapcsolat nélküliség” jelensége soha nem volt ilyen drámai jelentőségű. Az amerikai elnökválasztási statisztika széleskörű elégedetlenséget mutat a kormányzó párt gyakorlatilag minden fontosabb politikai álláspontjával szemben, ugyanakkor a vezető továbbra is példátlan népszerűségnek örvend, és pártja egymás után aratja a győzelmeket. Minden tudós csodálkozik a „kapcsolatnélküliségen”, ami megfertőzte az amerikai köztudatot (már ha ennek a kifejezésnek még van egyáltalán értelme), és e „tudat” minden egyes analízise azt sugallja, hogy olyan helyreállíthatatlanul megosztottá vált, mintha az amerikaiak két különböző bolygón élnének.

Walter Benjamin jóslata, miszerint az emberi faj képes lehet arra, hogy „saját pusztulását elsőrangú esztétikai élményként” nézze végig, az apokaliptikus katasztrófa-filmek hosszú sorában vált valóra. [19] A 2001. szeptember 11-én New Yorkból sugárzott felvételeket Hollywood már számtalan alkalommal előrevetítette, és még arra is utalhatunk, hogy a terroristák úgy időzítették a második repülő becsapódását a World Trade Center déli tornyába, hogy várakozásukhoz híven videókamerák százai rögzítették és sugározták szét az eseményt élőben az egész világ felé.

2003. szeptember
teljes szöveg

Doku-animáció

2007-11-30T23:00:00.000+01:00

Chris Landreth: Ryan

Ryan Larkin: Syrinx

kapcsolódó cikk (Kiss Gábor Zoltán: Pszichorealizmus és élettörténet)

Tillmann J. A. Részlegességünk rendjei

2007-11-25T22:56:00.000+01:00

Ha az ember egy repülőgépet akar repülés
közben ábrázolni, nem fest csendéletet. (Marcel Duchamp)

A mindközönségesen életnek nevezett, különféleképpen érdes és édes élménykört aligha vélhetjük csendéletnek. Ebben a jelenben nem rendezhetjük el ezer és ezer részletét egy mégoly sűrített és vonatkozásokban mérhetetlenül gazdag állóképben sem. Nem is vehetjük kézbe mint egy szoftverétől megfosztott koponyát, hogy elmerengjünk felette. A növekvő sebességek korában felcseperedve némileg másként meredünk magunkra: csendélettelenül és majdhogynem állandósult átmenetek között. Az ember a legszerényebb (és korhűség tekintetében nehezen felülmúlható) megfogalmazás szerint lágy gépezet, Soft Machine. Aféle sérülékeny alanyi apparátus. Hisz az organikusat, az elevent mindegyre az anorganikus váltja fel. Az állat-analógiáknak bealkonyult. Már nem az élő lényekben, a vad vagy kevésbé vad állatokban ismerünk magunkra, hanem a gépekben. Nem a lovak, tevék vagy szamarak rezdülését érezzük, hanem a fordulat és rezgésszámokat. A vizslákkal űzött vadászat helyett videóknak engedjük át a vadakat: Gondolataink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak; élni annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni - írja Vilém Flusser.
Úgy tűnik, lassanként megvalósítjuk metafóráinkat: valóban lágy és légies gépezetekké válunk. Noha nem szűnünk meg átérezni a testünket-lelkünket átható nehézkedést. (Különböző kvantumokban érkező követeik - a mélymenetek, melankóliák, mindenkori más- és aznapok - gondoskodnak erről.) Légiességünk egyszerre képletes és valóságos: olykor valóban szárnyra kapunk; a sugárhajtóművek szárnyakat adnak vágyainknak, máskor csak képzeletben szárnyalunk. Emelkedettségünk apadásával arányosan eszközeinkkel könnyítünk magunkon. Kilovaglás vagy vándorlás helyett a közvetett érintkezés vonalait és hálózatait kivitelezzük. Kihelyezzük memóriánkat, protézisekkel hosszabbítjuk meg hiányzó tagjainkat. Távirányítókkal növeljük tespedtségünket, tágítjuk hatókörünket. A hatalmunkat.

A korábbi kényszereket más típusú, kevésbé kézzelfogható kötelékekkel váltjuk fel. Társadalomtestünket feltagoltuk, szakosított szeletekbe szerveztük. A társulásban elfoglalt helyzetünknek megfelelõ tartozkodási területeinket különféle szimbolikus és kézzel is fogható kínai falakkal szigeteljük el egymástól. Száz és ezer szegmentumra széthullott szigettenger képezi tájainkat. A széttagolódás a haladásunkkal szövődő háló bonyolódásával arányos és a tárgyterületek közt éppúgy terjed, mint a magunkfajta lények közt. Hiába hitegetnek egyre újabb egymásra néző elektronikus ablakokkal.
Lágy léghajónk az élet szférákra szakadt tengerén halad. Időről-időre változatos valóságvidékeken vonulunk végig. Nomadizálunk: az éppen felmerülő ténylegelők letarolása után más mezőkre vetünk szemet. A dolgok és teendők ritmikus rotációját követve periódikusan visszatérünk: a párhuzamos pillanatok többnyire egyazon tájon érnek. Hol légiesen, hol pedig gépiesen lendülünk át egyik életszegletből a másikba. Tiltakozva, elragadtatva vagy egyszerűen csak tudomásul véve a tovahaladásra késztető tényeket, ráállunk a körülöttünk kialakult ritmusokra.
Vándorlásunkban elég sok a szabályosság. A gépesített élet közös rítusa észrevétlen folyamattá egyenesíti ki szaggatottságunkat. Állandóan áthidalásokat teremtünk vagy képezünk magunkban: két távoleső tájék, tárgyterület vagy akár tekintet között. Folyvást határokon hágunk át, különféle időzónákat és életmozzanatokat keresztezünk. Még meg sem érkeztünk, máris továbbállunk. Nincs maradásunk: egyhelyben is távolodunk. A konstelláció itt éppúgy változik körülöttünk, mint felettünk.
Ezenközben olykor elkerülhetetlenül visszanézünk: áttekintjük emléktárlóink tartalmát, összevetünk, elkülönítünk és összegzünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a valóság perspektívákban van adva (Szabó Lajos). Már csak ezért sem maradhatunk meg állandóan ebben a metszetben: tudatosítanunk kell távlatváltozásainkat, a különböző perspektívák egyidejű érvényességét, és megértésük egymás után adódó lehetőségét. Akárcsak egésszé összeállásuk reményét - ennek evilági lehetetlenségével egyetemben.)
Körforgásaink változó és egymástól gyakran különböző aktuális középpontok körül folynak. Megmozgatottságunk sebessége egyszerre szabdalja szét és erősíti fel szubjektivitásunkat: "tárgyszerűbbé", azaz tárgyakhoz tapadóbbá teszi és a személyes megközelítés szeszélyének teszi ki.
Gyorsulásunk túllépett egy láthatatlan határon. És ahogy a hang- és a fénysebesség határain is rendkívüli változások állnak be, úgy velünk is előre nem látható események történnek az életsebesség határának átlépésekor. Az élmények és észleletek torlódására felfogóberendezésünk szaggatottsággal felel: időszaki érzékeléskieséssel, hosszabb-rövidebb ideig tartó eszméletkihagyással, szétszórtsággal. Néha már-már stroboszkópikus megvilágításban látjuk a világot: éles, vakító villanások váltakoznak az eszméletlenség félhomályával.
Helyhez kötöttségünknek vége; vitathatatlanul nomádokká váltunk. És az útra szinte mindent magunkkal kell vinnünk. Az életritmusunk megválasztásának szabadsága valamelyest rajtunk is áll. A rotáció réseiben, a szaggatottság szüneteiben módunk van a feleszmélésre, a kitekintésre, más mozgásformák fellelésére és továbbfejlesztésére, akárcsak égető kérdéseink felvetésére és egymást közti fejtegetésére.

Mindez képekben és szavakban körvonalazódik. És a közös nyelv medrében folyik: a képek és szavak egymást át-meg-átjáró folyamában. A megértés érdekében egyezményes fogalmakat és metafórákat alkalmazunk: sűrűn kódolt jeleket és széles sávú szállítóeszközöket. Szóval kíséreljük meg egymás megszólítását. A szavak szelleme nálunknál magasabbra szárnyal, ezért is folyamodhatunk a követéséhez - mióta beszélgetéssé váltunk és hallani tudunk egymástól (Hölderlin).
Részleges belátásainkat racionalizáljuk: egymástól távoleső tények, területek, pontok és (folyamat)vonalak között logikainak nevezett kapcsolatokat fedünk fel. Ezek mindenhatóságában ma már nem feltétlenül hiszünk - túl sok helyen szakad meg a kapcsolat és feslik fel a szövedék. A keletkező résekben pedig roppant kiterjedések sejlenek fel. A szakadások közt úgyszólván szirtről szirtre szökdécselünk. Közben, a közbeeső nyugalomszünetekben kell elmerengenünk, a következő vágasszerű váltásra felkészülnünk. Ezért is kell gyakorlatoznunk éppúgy az érzékenységben mint a rezdületlenségben, úgy az eszközök kezelésében mint az eszköztelenségben, nem kevésbé a teljességre törekvésben mint a lemondásban.

a szöveg eredeti helye itt

Bloghatás

2007-11-21T17:08:00.000+01:00

Annak hogy blogot kezdtem írni két alapvető oka van. Az egyik, hogy világ életembe szerettem volna naplót írni, de ez valahogy nem akart összejönni. A blog persze egy kicsit más műfaj, hiszen ezt mások is olvassák, vagy legalábbis olvashatják, amiből az következik, hogy nem azt írom le és nem úgy írom le, ahogy egy naplóban tenném. Minnél jobban inkognitóban van egy blogger, annál szabadabban ír. Persze olyanok is vannak (bár nagyon kevesen), akik a nyíltságot minden szinten, azonos mértékben meg tudják tartani, de én sajnos nem tartozom közéjük.

A másik ok amiért írni kezdtem, maga az írás... Nehezen megy... Kínkeservesen. Talán egyszer majd megszabadulok e nehézkedéstől. A blogírás jó eszköze lehet ennek.

Mindezek mellett egyre fontosabbnak tartom, hogy dokumentájam azt, ami történik velem. Felépítsem a múltamat, böngészehtővé, visszakeresehetővé váljak.

Az önös érdekek mellett az is motívál, hogy hátha vki mást is érdekel amit írok, hátha mást is inspirál amire éppen rátalálok.

Doll Face

2007-11-19T09:53:00.000+01:00

Andy Huang animació

Iszka utazása

2007-11-16T11:44:00.000+01:00

Tegnap megnéztem az Iszka utazása című Bollók Csaba filmet. Felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt kiváló az alapanyag és ez átüt szinte minden képen. Viszont a fiktív és az inprovizatív elemek nem símulnak egymásba. Hol azt érzem, hogy egy kalsszikus nyelvet látok (kocsizások), hol pedig egy sokkal szabadabb elbeszélésmód kerül előtérbe (ez a gyakoribb). Szóval egy kissé heterogén a film szövete, de mindezzel együtt kihagyhatatlan mozi.

A film után beszélgetés is volt a rendezővel. Turnacker Katalin és Pólya Tamás voltak kérdezők. Az egyik legfontosabb és visszatérő elem a nyomoron átsugárzó derű és élni akarás motívuma volt, illetve a film elő és utótörténete is hangsúlyos szerepett kapott. Egy kicsit olyan volt mintha a film tovább folyatódott volna a valóságban, mintha a valóság is a film része lett volna és fordítva. Ezzel kapcsolatban sok érdesség olvasható az Iszka blogjában. Ime egy kis ízelítő az utótörténetből.

Élménydömping

2007-11-10T18:41:00.000+01:00

Már napok óta tervezem az írást, most végre sikerült. A konferencia második napján egy „internet kávézóban” reggeliztem, ahol összeismerkedtem egy helyi sráccal, akivel aztán körbeutaztuk a fél várost. Úgy elhúzódott az idő, hogy a színházról szóló előadásokról nagyrészt lemaradtam, pedig mint később hallottam elég színvonalasak voltak. Némileg pótolta ezt a hiányt Schuller Gabriellával (ő volt az egyik előadó), és Halász Péterrel ill. Deák-Sárosi Lászlóval (ő volt a szobatársam) folytatott beszélgetés, az este folyamán. Színházról és filmekről beszégettünk. Például, hogy Jeles tulajdonképpen pótcselekvésnek tekinetette/tekinti a színházat, vagyis hogy mennyiben befolyásolja ez e munkáinak a megítélését. Vagy például arról, hogy Bódy videomunkái mennyire bírnak aktualitással manapság, nemcsupán-e egy technikai újítással való kísérletezés példái, amit ma már messze túlhaladtak? Illetve általánosabb formában is felvetődött a kérdés, azaz hogy mennyire hordozzák magukon a filmek saját korukat, mennyiben válnak hiteltelenné, elavultá, naivvá, gyermeteggé? A beszélgetés vége felé, némi nézeteltérésbe keveredtem Lászlóval, Jancsó utóbbi filmjei okán. Különösen az Ede megevé ebédem volt szálka szemében. Gyűlöletkeltő műként beszélt róla. Úgy érvelt hogy hiába von vissza mindent Jancsó, amit kimond, ennek ellenére átjön egy szándékolt és egyértelmű ideológia, aminek semmi köze az igazsághoz. Én inkább azt mondanám, hogy annyira eldurvult a helyzet ma Mo.-on, minden kifordult eredeti jelentéséből. Jó példa erre az árpádsávos zászló, vagy a forradalomról alkotott kép. Azt persze nem vitatom, hogy a kimondások és visszavonások is közvetítenek egyfajta értékrendet, de semmiképp sem gondolom, hogy ezek mögött bármiféle gyűlöletkeltő szándék lenne, az aki mégis ezt látja mögötte csupán azt jelzi, hogy komolyan vesz vmi olyat, ami alól már rég kicsúszott a talaj, aminek nincs létjogosultsága, amire Jancsó sem kíván építeni semmit. Azt pedig, hogy szabadon gondolkodik, nem kéne a szemére vetni, elég ritka manapság. László véleménye bővebben itt olvasható.

De nem akarok ennyire előre szaladni (és eltérni a témától), mert estig még sok egyéb dolog történt. Például kiváló halászlé, kiváló úriemberek társaságában :). Egy jó kis kiállítás a REÖK Palotában, Perovics Zoltán díszlettervező munkáiból "Metanoia lomtár" címmel. A kiállítást Jeles András nyitotta meg, elég rendhagyó módon. Egy Simone Weil idézetet írt fel krétával egy fekete fatáblára, lassan, időnként letörölve, majd újraírva bizonyos részleteket, miközben halk zene szólt mi "nézők" sötétben vártuk, hogy végezzen a művelettel. Befejezvén az írást vmi hasonlót mondott: "a kiállítás meg van nyitva" :). Az idézet a következő volt:

A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.

A munkák egyszerre voltak nyomasztóak és bályosak, ridegek és melegséget árasztóak. Apró szigetek különös világa, életnyomok gyűjteményei, megszokott és szürreális tárgyak, komikus egymásmelletiségek, mozgó építmények. Díszletek, melyek önálló alkotásként is megállják a helyüket.

A kiállítást követően a Grand Café mozitermében beszélgetett Báron György Jeles Andrással. Ami az előző napi beszélgetésekhez hasonlóan jól sikerült. A lámpafények fogságában feszengő Jeles úgy tűnt hamar megszabadult szemét vakító béklyóitól, köszönhető az érdekes kérdéseknek, tartalmas hozzászólásoknak. Többek között az is kiderült, hogy készül az új Jeles film, témája a 19. század.

A nap záróprogramjaként a Hólyagcirkusz Társulat, Jeles Kedves ismerősök című darabjának zenei anyagát adta elő. Ami olyannyira tetszett, hogy vásároltam is két albumot tőlük.

Sajnos a konferencia utolsó napján már nem tudtam részt venni! Délelőtt 10-kor indultam vissza Pécsre, sok-sok tapasztalattal gazdagodva, maradandó élményeket szerzve!

Köszönet és gratula a szervezőkenk!

Helyzetjelentés

2007-11-09T09:40:00.000+01:00

Eltelt az első nap. Túl vagyok a nehezén, most már szabadon élvezem a programokat. A tegnapi napból elsősorban két beszélgetés hagyott bennem mélyebb nyomokat. Az egyik Zalán Vince Bódy-kötet bemutatója volt (beszégetőtárs Füzi Izabella volt). Ahol talán az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy miért nem nézünk Bódy filmeket, miért nincsenek jobban a köztudatban ezek a munkák, miért csak egy szűk réteg kíváncsi rájuk? Zalán Vince válasza egyszerű volt, de a lényegre tapintó. Azért mert nem elérhetőek a filmjei. Szemléletes példája a főzelék esete volt. Az ugyanis, hogy mivel a fiatalok nem ismerik a főzeléket, ezért nemis eszenk főzeléket :).

Talán még fontosabb azon kijelentése, hogy Bódy volt az, aki szinte egyedüállóként állította vissza a magyar film polgárjogát, megszabadítva az gazdasági mechanizmusok fogságából, utat nyitva a művészi kiteljesedés felé. Asszem ez Jelesre is elmondható, de ez a beszélgetés nem róla szólt. A másik beszélgetés Bódy személyéről és filmjeiről szólt. Vendégek Csaplár Vilmos (Bódy alkotótársa, forgatókönyvírója...), Szilágyi Ákos (költő, esztéta...), Báron György (filmkritikus) és a moderátor Forgács András (iró, szintén együttdolgozott több filmben Bódyval). A beszélgetés hosszan elnyúlt, de annál érdekfeszítőbb volt. Szó esett Bódy szervező tehetségéről, szerepeiről, csáberejéről, s ügynöki múltjáról, filmjeinek megvalósítási körülményeiről. Az ügynöki múlt kapcsán lényegében az derült ki, hogy mivel nem lehet tudni semmit a beszervezése körülményeiről, mivel ezek a dossziék még mindig nem hozzáférhetőek, csak a jelentéseit lehet megtekinteni, ezért nem is lehet ítélkezni. A jelentések kapcsán Csaplár Vilmos elmondta, hogy Bódy a jelentéseit nem volt hajlandó sem leírni, sem magnóra mondani, viszont annál többet beszélt, amit az írnok csak üggyel bajjal tudott követni. Másrészt azt is hangsúlyozta, hogy Bódy a legnagyobb bűntetést rótta ki magára öngyilkosságával. Bár azt nem tudjuk, hogy pontosan mi volt az oka annak, hogy önkezével vessen véget életének. Furcsa, hogy pont ezt emelem ki a beszélgetésből, miközben talán ennek van a legkevesebb jelentősége életművének megítélése kapcsán. De az bizonyos, hogy ez a szerep, sokban befolyásolta működését, és hát elég aktuális kérdés mmanapság. Forgács András azt mondta, hogy neki belefért még ez a szerep is Bódy személyiségébe és amikor megtudta tulajdonképpen semmi sem változott. Csaplár azért hozzáfűzte, hogy az zavarja Bódy ügynöki múltjával kapcsoltban, hogy azokkal szövetkezett, akiket nem kedvelt és úgy hogy ebből kihagyta azokat, akiket kedvelt. Elképzelhető, hogy többek között ez az ellentmondás vezetett öngyilkosságához is. De ezek már csak feltételezések. Amíg nem lehet hozzáférni minden dokumentumhoz, addig nem lehet érdemben nyilatkozni az üggyel kapcsolatban. Ezen kívül visszatérő elem volt Bódyval kapcsoltban, hogy mindenkit le tudott venni a lábáról, mindig tudta kivel kell kapcsolatba kerülnie ahhoz hogy elérje célját. Szervezőképessége, elméleti jártassága, filmes látásmódja példanélküli volt a szakmában mind Magyarországon, mind külföldön.

Már készítettem pár képen, viszont itt nincs USB úgyhogy majd később töltöm fel őket.

Végül a saját előadásomat is megemlíteném, mely bár egyáltalán nem sikerült fergetegesen, arra azért büszke vagyok, hogy a 8 pályázó közül az első háromba kerültem, s különdijjal értékelték munkámat.

Mai nap Jeles kerül a középpontba, amit kíváncsian várok, többek között azért is mivel személyesen még nem találkoztam vele...

Majd mindenről beszámolok, most egyenlőre ennyi.

Folytatása következik...

Jeles

2007-11-06T23:07:00.000+01:00

Még a konferencia előtt egy kis ízelítő Jeles írásaiból. Csütörtökön ha sikerül netközelbe kerülnöm, beszámolok majd a történtekről.

A konferencia programja megtekinthető itt és letölthető pdf-ben innen. Lesz kiállítás, fejtágítás, filmvetítés, élőzene. Minden mi szem szájnak ingere. Remélem!

Nevetséges, hogy a „szellemi termékek” valami obskurus versengés jegyében születnek, s az így gerjesztett alkotmányok legmagasabb ambíciója akkor teljesül, ha sikerül a legkisebb közös többszörös, a derék átlag díszes fegyverzetében megjelenni. (Jeles András: Teremtés, lidércnyomás. 23. o.)

hehehe... jó kis szöveg egy konferencia előtt, a szellemi termékek felellegvárában...

---

Már tisztán látom, hogy ami igazán jelentős, az a látható és ünnepelt alatt van, apokrif. (Jeles András: Büntető század. 10. o.)

---

Meggyőződésem ugyanis, hogy valódi filmelmélet csak filmen születhet meg. Pontosabban kifejezve ez azt jelenti, hogy a film területén azok a vizsgálódások jelentik a tényleges teóriát, amelyek ebben az audiovizuális közegben jelennek meg. Más kérdés persze, hogy mindig lesznek olyanok, akik mindezt foglalkozásszerűen csinálják, leírják a teóriát és ezzel tulajdonképpen azt verbalizálják, ami a praxisban létrejött. (Kövesdi Rózsa: Elvek és tervek. Beszélgetés Jeles Andrással)

---

Mennyi sok pénzbe kerül előállítani egy kevéske nyomorúságos életet! … És amikor elhangzik, hogy „ennyi” – a statiszták, mintha a Teremtő fuvallat volna rájuk, gumiállatokként megtelnek élettel, teljesen ingyér, képen kívül. (Jeles András: Teremtés, lidércnyomás. 64. o.)

---

Én mindenre utólag jövök rá. A legutóbbi filmemnél azon kaptam magam, hogy ha nem jönnek be kiszámíthatatlan, remélhetetlen véletlenek, akkor... hát nem is tudom, milyen ócskaság került volna ki a kezem alól. A hideg veríték önt el, amikor utólag rádöbbenek, mennyire véletlenszerű ez az egész (Báron György: Auschwitz működik. Beszélgetés Jeles Andrással)

Bagatell

2007-11-04T11:48:00.000+01:00

Jövő hét végén megyek egy konferenciára Szegedre. A címe "Kettős Vetítés". A fókuszban Bódy Gábor és Jeles András műveinek elemző vizsgálata áll. Előadásomban a Meghallgatás és az Egy bagatell műveket vetem össze.

Az egész úgy kezdődött, hogy az előző szemeszterben részt vettem Zalán Vince Bódy Gáborról szóló kurzusán. Az ő buzdítására jelentkeztem erre a pályázatra és bővítettem ki akkori írásomat.

Itt most az eredeti, az Egy bagatellről szóló dolgozat következik.

De előtte még íme a film

négyből egy bagatell

"minden kísérlet lényege, akár valamilyen tagadó-destruktív, akár teoretikus-konstruktív megfontolás termékei, hogy – ha valamiféle eredményre jut –, az eredmények önmaguktól, áttételesen fölszívódnak a társadalom tudatába" (bódy gábor).

több mint kísérleti film
a kísérleti film szerepe meghatározó bódy munkásságában. a filmnyelvi sorozat (új audióvizuális nyelvezet körülírása) elindítása és a K/3 csoport megalapítása (a kísérleti film újraszervezése), majd a MAFILM keretein belül kísérleti szekció irányítása, ha rövid időre is, de segítette a hazai experimentális filmezés kibontakozásának lehetőségét, és nem utolsó sorban hozzájárult az új narrativitás megteremtéséhez. bódy országhatárokat határokat átívelő filmes víziója („experimentális mozgóképi kutatások nemzetközi összehangolására törekszem” – írja önéletrajzában) azonban nem tudott megvalósulni.

a kísérleti filmezés, a film specifikumának feltárására, a filmnyelv megújítására irányuló törekvés . így többek között feladata lehet a film kifejezőeszközeinek felkutatása, ill. a film hatásmechanizmusának vizsgálata. láthatóan, tehát fontos elméleti szerepe van. filmelmélet a film nyelvén. a film metanyelve. a filmet elemző film . elemi szinten próbál jelentésösszefüggéseket feltárni, formákat, helyzeteket boncolni tudományos igénnyel. hogyan kommunikál a film? hogyan tulajdonítunk jelentést a hangos mozgóképnek? mire használható a film mint médium? milyen a film viszonya más médiumokhoz ill. a film mint különböző médiumok együttes megjelenítője, milyen lehetőségeket rejt magában?
másrészt a kísérleti filmek „a nagyipari film-, vagy televíziós műsorgyártás és forgalmazás keretein kívül jöttek létre; mint ilyenek, spontán, vagy deklarált módon szakítottak annak konvencióival” . filmkészítés jövőjéről, lehetőségeiről gondolkodva mutat utat, felülvizsgálva, elutasítva az elavult, kiüresedett formákat.

bódy a kísérleti film célját tekintve három alapvető típust különít el. az experimentális film „reflektálhat először is magára a filmezés tényére [...] tehát a filmre mint kommunikációs aktusra irányítja a figyelmet. ezek főként destrukciós irányzatok, de ha egy destrukciós folyamat alapos, akkor, mint a röntgensugárzás, kiadja annak a negatív formáját, ami útjában áll”. ezek a nyelvújító törekvések, a korábbi formák felülvizsgálata, destrukciója útján. az egy bagatell talán leginkább ebbe a csoportba sorolható.

„a második fő irányzat analitikus: a használatos formákat artikulálja. végül is konstruktív beállítottságú, még ha a redukció során olyan kis egységekig megy is vissza, amelyekre a <> joggal mondja, hogy <>” ez a tudományos módszert alkalmazó kísérleti film típusa. megfigyel, elemekre bont, konstruál, laboratóriumi körülmények között.

„a harmadik irányzat a filmkészítés tematikai bázisát tágítja sarkosan. nyilvánvaló, hogy egy-egy médium tematikai bázisa minden kor kultúrájában behatárolt; a lét számos megnyilvánulása ezen kívül reked. amikor a festő csendélet tárgyául virág helyett konzervdobozt választ, ugyanúgy a konvencionális tematikai bázist tágítja, mint a filmes, aki az életnek a játékfilmből rendszerint kívül rekedő témáira irányítja kameráját. a szexualitás, a nyomor, a hulladékvilág, az ideológiai tabu jelenségeinek puszta rögzítése adott esetben revelatív és jelszerű lehet”

mondanom sem kell, hogy bódy kísérleti filmjei mindhárom irányzatból táplálkoznak. a hetvenes években a BBS-ben kialakuló elméleti vita lényegi kiindulópontja volt, hogy „elutasítottuk a hatvanas években kialakult fikciós típusokat, nemcsak a játékfilmek, hanem az akkori dokumentumfilmek egész fikciós rendszerét” – mondja bódy. az új narrativitás elemei nemcsak mozifilmjeiben, de kísérleti filmeiben is nyomon követhetőek. másrészt az elméleti hozzáállás sem idegen tőle. csatlakozva a film szemiotikai megközelítéséhez, maga is több előadást tartott, írásai jelentek meg a témakörben . filmjeit az elemző, kozmikus mozgások alapjain nyugvó látásmód, a véletlenekben rejlő szabályszerűség keresése, a tudós művész dekonstruáló és konstruáló szemlélete határozza meg.

bódy a filmet mint nyelvet közelítette meg. kísérleti filmeiben e nyelv működését vizsgálta. a négy bagatell a filmyelvi sorozat négy filmjét köti össze. írásomban az egy bagatellel foglalkozom. a bagatell szó eredeti jelentése csekélység, de a művészetben a kísérletezés (pl.: bartók béla tizennégy bagatell című zongoradarabja), a lényegi elemek vizsgálata, a „laboratóriumi” közeg, „zárt tér” megteremtése. csak azok a tényezők, egységek maradjanak meg benne, amik pusztán a vizsgálandó terület specifikus elemei. hasonló megjelölés, mint a cinema pur, vagy a triviális film. az egy bagatell is egy „egyszerű” helyzetet vizsgál. két „tér”, „esemény”, „történés”, „tartalom”, „beszédmód” stb. interferenciáját, egymásra hatását elemzi, mutatja be. mi történik akkor, ha két egymástól teljesen különböző területet ütköztetünk egymással. hamar eszünkbe jut az orosz montázsiskola eredményei és az eisensteini képlet 1+1=3. milyen viszony alakul ki a két tér egyes elemei között. mi az ami összekapcsolja és mi az ami elválasztja, szembefordítja őket akár úgy hogy az egyik megsemmisíti a másikat. a részeg cigány illusztrálja a szociológus monológját vagy kontrasztba kerül azzal, netán nevetségessé válik valamelyikük. e két terület a jelentésrétegek egész sorozatát hozza létre.

a valóság és a „tudomány” kontrasztja
bódy a „tudós művész” jól ismerte mind a tudomány, mind a művészet formai kiüresedésének jelenségét. amikor a nyelv csupán az esemény leírására és nem a megértésére szolgál. amkor csak mondjuk a szavakat, de nincs mögöttük semmi, csupán egy áltudományos ömlengés, tudálékos frázisok tartalom nélkül. egy mindentudó objektív szemszög nevetséges álcája mögé bújva ítéletet mondunk a világról. az egy bagatell iróniája ebből fakad. a részeg cigány kísérleti nyúlként illusztrálja a szociológus tudományoskodó beszédét. az illusztratív szerep azonban nem működik megfelelően, több „hiba” is becsúszik. először is a két eseménynek szinte semmi köze sincs egymáshoz, mégha kadnak is olyan pontok amik látszólag összekötik őket. másrészt a filmalkotó több filmnyelvi eszközt is alkalmaz annak érdekében, hogy az illusztratív viszonyt ellehetetlenítse. az dilettáns tudóst végérvényesen elszakítsa a kísérleti nyúlától .

szociológus olvassa a szöveget, ami már önmagában elbizonytalanító hatású a felkészültségét illetően. ráadásul olyan gesztusokat tesz, ami ellenmegy az általa előadott szöveg objektivitásának. El-el mosolyodik, nagyokat nyel, a tudós szerepet erőltet magára, már önmagáhban is nevetségessé teszik. az angol fordító hangja ahelyett, hogy komolyabbá tenné az elhangzottakat még tovább rombolja az tudós álcát. a szociológus tankönyv ízű beszéde sehogy sem akar illeszkedni a valósághoz, láthatóan még ő sem veszi komolyan amit mond, vagy nem érti és ez még rosszabb. a részeg cigány is jókat kuncog az egészen. és nem ő válik nevetségessé. tudatlansága eltörpül a tudomány zsarnoksága mellett. kiszolgáltatott állatkerti majom, udvari bolond vagy cirkuszi bohóc. ám ezek a jegyek szép lassan, sőt egyre inkább a szociológusra tevődnek át, éppen a kölcsönhatás, a reflexió következtében. a két szólam interferenciájából születik meg a jelentés.
a tudomány általánosságai gyakran mennyire távol kerülnek a valóságtól. a szociológus monológjában (mint egy tv bemondó) szövegszerűen is megjelenik, hogy a „fő ellenség a technika és a tudomány” (a hippie szerző egyik tételét idézve, összefoglalva). mintha az közvetítené a szociológus üzenete, hogyha timothy szerint megfogalmazot utat választjuk akkor a részeg cigány sorsára jutunk. és itt szintén a 60-as évek dokumentumfilmes gyakorlatának kritikáját figyelhetjük meg, a nagy szentenciák megfogalmazása, a tanulságok színpadias levonása, az objektivitás látszata mögé rejtve. ha tényleg ez jellemzi a tudományt, ha ilyen a tudományosság, akkor valóban veszélyes az emberre nézve. meneküljön ki merre lát.

a film mágikus hatalma
bódy az egy bagatellben a hagyományos dokumentumfilm készítés dekonstrukciójával, az irónia eszközével, nemcsak azt mutatja meg, ami helytelen, ami hibás, hanem a folymat, a két szólam interferenciája, az alkalmazott filmes és nem filmes eszközök egymásra hatása „kiadja annak a negatív formáját, ami útjában áll”. „éppen ezért érdekel a film – írja –, mint a közlés médiuma, mert benne egymásra lehet vonatkoztatni a különféle elkülönült kulturális kódrendszereket – mint a beszéd, a mozgás, a zene stb. –; amelyek így nemcsak hatásként totalizálhatók, hanem az egyik a másikat értelmezheti, tagolhatja. A filmben éppen ez a nagyszerű lehetőség, hogy a különböző médiumok kölcsönös egymásra vonatkoztatásával különféle gondolati rendszerek bonyolultan kiegyensúlyozott egysége jöhet létre”. az egy bagatellben is jól látható, hogy még ilyen elemi szintre redukált filmben is mennyire összetett jelentésréteg alakulhat ki a beszéd, a mozgás (pl.: tánc, kameramozgás), zene stb. által. a kész filmet az egyes elemek bonyolult hálózata, kölcsönhatása határozza meg, létrehozva vmi olyat, ami a valóságban nem létezik. és mégis a mechanizmusain, belső logikáján, érzelmi hatásán keresztül a valóságot tárja fel, mutatja meg.

az egy bagatell kísérleti jellegét a folymatos önrfelexív jegyek is erősítik. a film anyagára utaló jegyek nemcsak utal arra, hogy egy filmet látnuk, hanem kettős keretbe foglalja a történéseket, hangsúlyozva a zárt rendszert, azaz a kísérleti közeget. a megjelenő számok és ábrák is ezt a jelzik. egyrészről ez egy film, mely önmagát, önnön lehetőségeit ábrázolja, másrészt megjelenít egy problémát is, hogy a valóság objektív lenyomta csakis szubjektív módon rendezőthet el. ebben rejlik a film specifikuma. ez az ellentmondás táplálja minden megjelenített elem együvé tartozását és különállását, egymásra vonatkozását, jelentésteremtő hatását . a film egyszerre lehet a leleplezés eszköze és a hazúgság eszköze. leleplez, amikor megmutatja az események valós hátterét, elkendőz, amikor úgy teszi ezt, hogy valósként láttat olyan dolgokat, amik nicsenek vagy nem úgy vannak, ahogy megjeleníti őket.

az egy bagatell a felszínen a kábítószerek és az alkohol társadalomban betöltött szerepéről szól, különösen a kortárs amerikai hippie mozgalomra reflektál. a kábítószer és az alkohol egyrészről a mágikus, ősi világ személyiség felszabadító szere, másrészt a filmbeli tudományos álláspont látszólagos objektivitása mögött felsejlik az elítélő … a már említett viszony ami a szöveg és a szociológus között, ill. a szemléltető eszköz és a szöveg között. a szociológus szekpticizmusát timoty elméletével szemben alátámasztja a részeg cigány viselkedése. ugyanakkor a szociológus is lelepleződik, tudományossága hiteltelenné válik, egyedül a részeg cigány marad őszinte. a mágia mégis felülkerekedik.

a szociológus monológját hallgatva az a benyomásunk is támadhat, hogy az alkoholról és kábítószerről mondottak a filmről, a film társadalmi szerepéről is szólnak. a film mint kábítószer elképzelés is mindkét irányba értelmezhető. egyrészt a film illúzióvilágot teremt hasonlóan a tudatmódosító szerekhez, ugyanakkor fel is tárja/tárhatja a valóság lényegi mozzanatait, utat nyithat a lélek mélységei felé, hasonlóan az alkoholhoz vagy a kábítószerekhez. lealjasít vagy felemel, közel hoz vagy eltávolít, becsap vagy megvilágít, leleplez vagy elkendőz, közösséget vagy látsazközösséget hoz létre.

bódy a filmi kifejezés alapsejtjeit kutatva, a hagyományos formák tagadásán keresztül eljut, a különböző médiumok egymásra hatásán keresztül, a különböző gondolati rendszerek bonyolult egységének megteremtéséhez. a négy bagatell ezek közül az alapsejtek közül vizsgál és használ fel jónáhányat. bódy a kísérleti film és a „mozifilm” közötti viszony intenzitását – szerintem kissé ellentmodásosan – a minimumra csökkenti, elméleti tudásra redukálja: „a kétféle tevékenység közötti kölcsönhatás legfeljebb annyi, mintha valaki regények mellett elméleti tanulmányokat is ír a nyelvről; vagy táblaképek festése mellett anatómiával is foglalkozik, mint Leonardo, egyszóval nem kötelező” . Mégis a megújulás lehetőségei mind-mind e kísérletekből fakadnak.

felhasznált irodalom
▪ bódy gábor - önéletrajz
▪ hirsch tibor - bódy gábor filmrendezői pályaképe
▪ zsugán istván - a filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig
▪ bódy gábor - kreatív gondolkozó szerszám

Hagyományosan tökéletes

2007-11-02T16:42:00.000+01:00

Talán egy csöppet erős a "tökéletes" jelző (de tényleg csak csöppet) Kamondi Zoltán új filmje - a Dolina - kapcsán, de az biztos, hogy minden tiszteletet megérdemel ez a munka. Márcsak azért is fontosnak tartom ezt kijelenteni, mivel jómagamat nem sorolom a korábbi Kamondi filmek kedvelői közé. Ez a filmje azonban más. Képes hitelesen ábrázolni egy fiktív világot. A színészek és a párbeszédek (Parti Nagy munkáját dícsérendő) jók, ami ritkaság számba megy a mai magyar felhozatalt nézve. Molnár Piroska zseniális, és a többieknek előtt is le a kalappal. Elhiszem nekik ezt az abszurd világot. A film nyelve hagyományos, következetes, nincs nyoma újító szándéknak, "európai film" magyar módra, de a maximumot nyújtja e keretek között. A díszletek, a kellékek, az öltözékek egy furcsa, eklektikus és mégis egységes képi világ építőkockái. Színhasználatot tekintve a klasszikus érzékenység dominál, de mesterfokon, ámulatba ejtő kompozíciós készséggel. Medvigy Gábor nem szokott hibázni, most sem tette, gazdag vizuális élményt nyújtva a nézőnek. Talán egy-két nagylátószögű felvételnél, a túlzott torzulások - a szükségesnél jobban - zökkentik ki a kompozíciót, de ezt leszámítva nem éreztem problémát. A zenéről sem tudok rosszat mondani, sőt, leválasztahatalan a film szövetéről, része az organikusan kibontakozó egésznek. A megfelelő hangon, a megfelelő pontokon, az atmoszférát támogatva szólal meg. Az információ adagolásában is jól működik a film, csak a legszükségesebb dolgok derülnek ki, helyet hagyva a gondolkodásnak és a fantáziának. Látszik, hogy mindenki tudta a dolgát, mindenki a helyén volt.

Csupán amiatt voltam szomorú, hogy mindezt egyedül néztem végig, ugyanis rajtam kívül senki más nem ült a moziban.

Az első

2007-10-31T19:22:00.000+01:00

Még nem tudom pontosan mi fog történni itt. Ez az első (magyarnyelvű) blogom. Az biztos, hogy elsősorban filmekkel fogok foglakozni, meg egyéb művészi produktumokkal. De aztán valószínű becsúszik még ezmegaz, ami éppen foglalkoztat, vagy érdekesnek tartok vmi miatt.

Cinéma Pur a blogom címe, ami "tiszta filmet" jelent. Eredetileg az avantgard filmek egyik típusát jelölte, a 20-as években találták ki Franciaországban. A kísérleti filmezés egyik irányzata. Hívei többek között azért is kűzdöttek, hogy a elfogadtassák a filmet, mint művészetet, megmutassák hogy mi a film specifikuma, leválasszák a filmről a nemfilmes elemeket, megszabaduljanak a történettől, a színház és az irodalom fogságától. Hogy ez mennyire sikerült nekik az talán vitatható, mindenesetre a szándékot ma is fontosnak tartom, hiszen ha a mostani filmeket nézzük, az akkori probléma szintúgy jelenvaló. Kevés a "tiszta" film! Ezért választottam ezt a címet.

Végül néhány példa

Dziga Vertov: Ember felvevőgéppel, 1929 (részlet)

René Clair: Felvonásköz, 1924

Fernand Léger: Gépi balett, 1924