közben ábrázolni, nem fest csendéletet. (Marcel Duchamp)
A mindközönségesen életnek nevezett, különféleképpen érdes és édes élménykört aligha vélhetjük csendéletnek. Ebben a jelenben nem rendezhetjük el ezer és ezer részletét egy mégoly sűrített és vonatkozásokban mérhetetlenül gazdag állóképben sem. Nem is vehetjük kézbe mint egy szoftverétől megfosztott koponyát, hogy elmerengjünk felette. A növekvő sebességek korában felcseperedve némileg másként meredünk magunkra: csendélettelenül és majdhogynem állandósult átmenetek között. Az ember a legszerényebb (és korhűség tekintetében nehezen felülmúlható) megfogalmazás szerint lágy gépezet, Soft Machine. Aféle sérülékeny alanyi apparátus. Hisz az organikusat, az elevent mindegyre az anorganikus váltja fel. Az állat-analógiáknak bealkonyult. Már nem az élő lényekben, a vad vagy kevésbé vad állatokban ismerünk magunkra, hanem a gépekben. Nem a lovak, tevék vagy szamarak rezdülését érezzük, hanem a fordulat és rezgésszámokat. A vizslákkal űzött vadászat helyett videóknak engedjük át a vadakat: Gondolataink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak; élni annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni - írja Vilém Flusser.
Úgy tűnik, lassanként megvalósítjuk metafóráinkat: valóban lágy és légies gépezetekké válunk. Noha nem szűnünk meg átérezni a testünket-lelkünket átható nehézkedést. (Különböző kvantumokban érkező követeik - a mélymenetek, melankóliák, mindenkori más- és aznapok - gondoskodnak erről.) Légiességünk egyszerre képletes és valóságos: olykor valóban szárnyra kapunk; a sugárhajtóművek szárnyakat adnak vágyainknak, máskor csak képzeletben szárnyalunk. Emelkedettségünk apadásával arányosan eszközeinkkel könnyítünk magunkon. Kilovaglás vagy vándorlás helyett a közvetett érintkezés vonalait és hálózatait kivitelezzük. Kihelyezzük memóriánkat, protézisekkel hosszabbítjuk meg hiányzó tagjainkat. Távirányítókkal növeljük tespedtségünket, tágítjuk hatókörünket. A hatalmunkat.
A korábbi kényszereket más típusú, kevésbé kézzelfogható kötelékekkel váltjuk fel. Társadalomtestünket feltagoltuk, szakosított szeletekbe szerveztük. A társulásban elfoglalt helyzetünknek megfelelõ tartozkodási területeinket különféle szimbolikus és kézzel is fogható kínai falakkal szigeteljük el egymástól. Száz és ezer szegmentumra széthullott szigettenger képezi tájainkat. A széttagolódás a haladásunkkal szövődő háló bonyolódásával arányos és a tárgyterületek közt éppúgy terjed, mint a magunkfajta lények közt. Hiába hitegetnek egyre újabb egymásra néző elektronikus ablakokkal.
Lágy léghajónk az élet szférákra szakadt tengerén halad. Időről-időre változatos valóságvidékeken vonulunk végig. Nomadizálunk: az éppen felmerülő ténylegelők letarolása után más mezőkre vetünk szemet. A dolgok és teendők ritmikus rotációját követve periódikusan visszatérünk: a párhuzamos pillanatok többnyire egyazon tájon érnek. Hol légiesen, hol pedig gépiesen lendülünk át egyik életszegletből a másikba. Tiltakozva, elragadtatva vagy egyszerűen csak tudomásul véve a tovahaladásra késztető tényeket, ráállunk a körülöttünk kialakult ritmusokra.
Vándorlásunkban elég sok a szabályosság. A gépesített élet közös rítusa észrevétlen folyamattá egyenesíti ki szaggatottságunkat. Állandóan áthidalásokat teremtünk vagy képezünk magunkban: két távoleső tájék, tárgyterület vagy akár tekintet között. Folyvást határokon hágunk át, különféle időzónákat és életmozzanatokat keresztezünk. Még meg sem érkeztünk, máris továbbállunk. Nincs maradásunk: egyhelyben is távolodunk. A konstelláció itt éppúgy változik körülöttünk, mint felettünk.
Ezenközben olykor elkerülhetetlenül visszanézünk: áttekintjük emléktárlóink tartalmát, összevetünk, elkülönítünk és összegzünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a valóság perspektívákban van adva (Szabó Lajos). Már csak ezért sem maradhatunk meg állandóan ebben a metszetben: tudatosítanunk kell távlatváltozásainkat, a különböző perspektívák egyidejű érvényességét, és megértésük egymás után adódó lehetőségét. Akárcsak egésszé összeállásuk reményét - ennek evilági lehetetlenségével egyetemben.)
Körforgásaink változó és egymástól gyakran különböző aktuális középpontok körül folynak. Megmozgatottságunk sebessége egyszerre szabdalja szét és erősíti fel szubjektivitásunkat: "tárgyszerűbbé", azaz tárgyakhoz tapadóbbá teszi és a személyes megközelítés szeszélyének teszi ki.
Gyorsulásunk túllépett egy láthatatlan határon. És ahogy a hang- és a fénysebesség határain is rendkívüli változások állnak be, úgy velünk is előre nem látható események történnek az életsebesség határának átlépésekor. Az élmények és észleletek torlódására felfogóberendezésünk szaggatottsággal felel: időszaki érzékeléskieséssel, hosszabb-rövidebb ideig tartó eszméletkihagyással, szétszórtsággal. Néha már-már stroboszkópikus megvilágításban látjuk a világot: éles, vakító villanások váltakoznak az eszméletlenség félhomályával.
Helyhez kötöttségünknek vége; vitathatatlanul nomádokká váltunk. És az útra szinte mindent magunkkal kell vinnünk. Az életritmusunk megválasztásának szabadsága valamelyest rajtunk is áll. A rotáció réseiben, a szaggatottság szüneteiben módunk van a feleszmélésre, a kitekintésre, más mozgásformák fellelésére és továbbfejlesztésére, akárcsak égető kérdéseink felvetésére és egymást közti fejtegetésére.
Mindez képekben és szavakban körvonalazódik. És a közös nyelv medrében folyik: a képek és szavak egymást át-meg-átjáró folyamában. A megértés érdekében egyezményes fogalmakat és metafórákat alkalmazunk: sűrűn kódolt jeleket és széles sávú szállítóeszközöket. Szóval kíséreljük meg egymás megszólítását. A szavak szelleme nálunknál magasabbra szárnyal, ezért is folyamodhatunk a követéséhez - mióta beszélgetéssé váltunk és hallani tudunk egymástól (Hölderlin).
Részleges belátásainkat racionalizáljuk: egymástól távoleső tények, területek, pontok és (folyamat)vonalak között logikainak nevezett kapcsolatokat fedünk fel. Ezek mindenhatóságában ma már nem feltétlenül hiszünk - túl sok helyen szakad meg a kapcsolat és feslik fel a szövedék. A keletkező résekben pedig roppant kiterjedések sejlenek fel. A szakadások közt úgyszólván szirtről szirtre szökdécselünk. Közben, a közbeeső nyugalomszünetekben kell elmerengenünk, a következő vágasszerű váltásra felkészülnünk. Ezért is kell gyakorlatoznunk éppúgy az érzékenységben mint a rezdületlenségben, úgy az eszközök kezelésében mint az eszköztelenségben, nem kevésbé a teljességre törekvésben mint a lemondásban.
a szöveg eredeti helye itt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése