Redukció és önleleplezés

Három öreg róka és három film. Melyek különböző módon, de ugyanazokat az utakat járják végig. Greenaway, Lynch és Tarr. Tulse Luper, Inland Empire és a Londoni férfi. A két angolszász mester összevetése talán nem olyan furcsa, akár ha a digitális technikához való vonzalmukra gondolunk vagy a festői látásmód megjelenését vizsgáljuk filmjeikben. De hogy jön ide Tarr és a Londoni férfi. Ez utóbbi - bár nem digitális film (szinte elképzelhetetlen, hogy Tarr ne 35 milire forgasson) - mégis a digitális gondolkodásmód felé közelít sok tekintetben. De mit is értek én azalatt, hogy digitális gondolkodásmód. Tulajdonképpen egy általánosítási eljárásmódot. Azt amikor minden ismétlődő mechanizmusokban rögzítődik. A különbözőségek egy bizonyos szinten lényegtelennné válnak. Ez a történet kapcsán biztos, hogy igaz. Ebben persze semmi furcsa nincsen, hiszen Tarrt egyáltalán nem érdekli a történet. De hogyan jelenik meg a digitalizmus más szinteken, például a képek, a dramaturgia és a vagy éppen a kellékek szintjén? A redukció azt hiszem ezeken a területeken is nagy hangysúlyt kapnak. A színpadszerű kezdőkép irrealitása, a valószerű és a valószerűtlen elemek eklektikája a szereplők játékában. Szinte lehet látni a háttérben a rendezőt, mintha önmagát alakítva mondaná. - Most menj oda... most vedd föl... most dobd el... Minden szereplő mintha utasításokat teljesítene. Kivétel talán a felügyelő. Sőt talán ő a rendező alteregója. Egyszerre magába foglaja mindegyik elemet, az amatőr szereplő valószerű esetlenségét és a színészi alakítás bravúrját, de túl is mutat rajtuk. Lehetetlen, már-már filmen kívüli szereplővé válik.


Ha két szóban össze szeretném foglalni, mik is azok a jegyek, amik e három filmet elsősorban összekapcsolnak akkor a redukciót és az önleleplezést mondanám. Az előbbiről már fentebb esett szó. Maradt az önleleplezés, bár részben ez a redukcióból fakad, annak következménye. Mindhárom film csupaszon mutatja meg az alkotói módszert. Minhárom film egy-egy ars poetica. Már-már az unalomig ismétli, hihetelen erőszakosságal sulykolja a néző fejébe, vedd már észre, értsd már meg végre, hogy hogyan beszélek (és nem azt hogy mit - az lényegtelen, de legalábbis másodlagos). Mindhárom film egy kicsit olyan mint egy-egy kiállítás a rendező képeiből, gondolatvilágából. Persze nem teljes a kép, sok minden kimarad, mint az általában a kiállításokon előfordul.

A kérdés csupán az, hogy ez a redukció és önleleplezés, mond-e vmi újat, vezet-e valahová?

Kissé kapkodva írtam le ezt, de majd még finomítok rajta talán.

írások a Londoni férfiról
Báron György: A londoni asszony
Valuska László: Tarr Béla eljutott a filmezés végéhez
Stőhr Lóránt: Tarr Béla - A londoni férfi