Hagyományosan tökéletes

Talán egy csöppet erős a "tökéletes" jelző (de tényleg csak csöppet) Kamondi Zoltán új filmje - a Dolina - kapcsán, de az biztos, hogy minden tiszteletet megérdemel ez a munka. Márcsak azért is fontosnak tartom ezt kijelenteni, mivel jómagamat nem sorolom a korábbi Kamondi filmek kedvelői közé. Ez a filmje azonban más. Képes hitelesen ábrázolni egy fiktív világot. A színészek és a párbeszédek (Parti Nagy munkáját dícsérendő) jók, ami ritkaság számba megy a mai magyar felhozatalt nézve. Molnár Piroska zseniális, és a többieknek előtt is le a kalappal. Elhiszem nekik ezt az abszurd világot. A film nyelve hagyományos, következetes, nincs nyoma újító szándéknak, "európai film" magyar módra, de a maximumot nyújtja e keretek között. A díszletek, a kellékek, az öltözékek egy furcsa, eklektikus és mégis egységes képi világ építőkockái. Színhasználatot tekintve a klasszikus érzékenység dominál, de mesterfokon, ámulatba ejtő kompozíciós készséggel. Medvigy Gábor nem szokott hibázni, most sem tette, gazdag vizuális élményt nyújtva a nézőnek. Talán egy-két nagylátószögű felvételnél, a túlzott torzulások - a szükségesnél jobban - zökkentik ki a kompozíciót, de ezt leszámítva nem éreztem problémát. A zenéről sem tudok rosszat mondani, sőt, leválasztahatalan a film szövetéről, része az organikusan kibontakozó egésznek. A megfelelő hangon, a megfelelő pontokon, az atmoszférát támogatva szólal meg. Az információ adagolásában is jól működik a film, csak a legszükségesebb dolgok derülnek ki, helyet hagyva a gondolkodásnak és a fantáziának. Látszik, hogy mindenki tudta a dolgát, mindenki a helyén volt.

Csupán amiatt voltam szomorú, hogy mindezt egyedül néztem végig, ugyanis rajtam kívül senki más nem ült a moziban.