Életem elért a végsőkig; undorodom a létezsétől, mely ízetlen, sótlan és értelemnélküli. S ha éhesebb lennénk még Pierrot-nál is, akkor sem tudnám lenyelni azt a magyarázatot, amelyet az emberek kínálnak. Az ember az ujját szokta ledugni a talajba, hogy azt megszagolva megtudja milyen a föld, én ujjamat a létezésbe dugom - s nem érzek semmit. Hol vagyok? Mit jelent az: világ? Mit takar ez a szó? Ki csalt bele engem ebbe az egészbe, s hagy itt most megfürödve? Ki vagyok? Hogyan kerültem ebbe a világba, miért nem kérdeztek meg előbb, miért nem tudatták velem korábban az erkölcsöket és szokásokat? Ezzel szemben egyszerűen csak belöktek a sorba, mintha csak egy lélekkufár portékája lennék. Hogyan lettem részese annak a nagy vállalkozásnak, amit valóságnak szokás nevezni? Miért kell ebben résztvevőnek lennem? Miért nem dönthetem el én ezt szabadon? S ha már ez elkerülhetetlen, akkor hol van a vezető, akinél panaszt tehetnék? Ha szabad egy megjegyzést: van ennek egyáltalán vezetője? Hova forduljak hát panaszommal? Hiszen a létezés egy diszkurzió, szabad hát kérnem, hogy elmélkedésemet tárgyalásra bocsássák? Ha a létezést olyannak vesszük, amilyen, nem az lenne a legjobb, ha megtapasztalnánk, hogy milyen is?
Kierkegaard: Az ismétlés, 1843 (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése